GELLÉRT OSZKÁR: SZIKLAHÍD
GELLÉRT OSZKÁR: SZIKLAHÍD
Alkonyodott. Az ablakban álltunk.
A nap lecsorgott az ég peremén.
S egy könny hintázott violaszínben
A hitvesem olvadó szemén.
A nap lecsorgott az ég peremén.
S egy könny hintázott violaszínben
A hitvesem olvadó szemén.
A könny lekoppant és sisteregve
Ráforrt tenyeremre. «Remény… remény!» –
Buggyant föl akkor a szó az ajkán
S most már ez a szó is az enyém.
Ráforrt tenyeremre. «Remény… remény!» –
Buggyant föl akkor a szó az ajkán
S most már ez a szó is az enyém.
Mert megkövült a leheletében
S akár a sziklahíd, gránitkemény.
S égő tenyerem magasba tartva
A sziklahídra fölléptem én:
S akár a sziklahíd, gránitkemény.
S égő tenyerem magasba tartva
A sziklahídra fölléptem én:
Jó csillagaim, hallagassatok meg,
Ez a könny s ez a sóhaj a zeném.
És némuljon meg bennem a költő,
Ha valaha elfelejteném.
Ez a könny s ez a sóhaj a zeném.
És némuljon meg bennem a költő,
Ha valaha elfelejteném.
