5.
5.
Nem szándékunk itt a himnuszköltés ezeréves történetét újból megírni. Az őshimnuszok költői egy világ végén álltak, mely elsüllyedt a népvándorlás ciklonjaiban. Velesüllyedt a kultúrája is, Róma kultúrája, s csupán a nyelv maradt meg, ama nemzetközi nemzetnek nyelveként, Krisztus nemzetének. Körül gomolygó erőszak, újonjött vad törzsek, mindig forrongásban, ezek nem nemzetek még, csak születendő nemzetek káosza. A himnuszköltők belőlük szakadtak, és sorakoztak, Európa minden részében, Krisztus nemzetének zászlaja alá. Nem a maguk vad nyelvét énekelték, hanem a Krisztus nemzetének nyelvét. Törten és dadogva verselték a latint, nem azért, hogy versenyre keljenek a régi poétákkal, kiket nem ismertek, hanem csak, hogy kiöntsék a maguk naív lelkét, s könnyű énekekkel lássák el társaikat s megtért honfitársaikat, akiknek még az Ambrus egyszerűsége is nehéz volt.
Ez a középkor igazi «sötét» szaka: a nagy lángok kialudtak, s örült aki pici mécset tudott gyujtani a viharban, pici gyertyácskát tenni a feszület lábához. A hirtelen virágkor után többszázados hanyatlás jött a himnuszköltésben is, kezdés és hebegés. Mégis lobogtak a mécsek és gyertyácskák mindenfelé, zengettek a naív énekek templomokban és klastromokban, Hispániától a mesés Irországig. A népek térítői és tanítói, a «tiszteletreméltó» Baeda és a tudós Alcuin, hatalmas pápák és jámbor királyok, mainzi érsek, cluny apát és szentgalleni szerzetes, mind egyuttal énekszerzők voltak, ha nem költői hivatásból, pásztori ihletből. «Nem egy költőcéh írja e verseket, hanem az egész egyház ég és énekel», hogy a szent kórus meg ne némuljon.
Szerény és együgyű hangok; de az irodalomtörténet buvárlója számára rendkívüli tanulságokat rejtenek. A kutató nyomon kísérheti itt egy fejlett, gazdag és szigorú formavilág lassú fölbomlását, s a romláson át egy jövendő ragyogás ígéretes föl-fölcsillanását, mint aranycsillámokét a formátlan kőzet-tömbből. A jámbor költők nem voltak már művelt rómaiak, mint Ambrus és társai; sőt egyáltalán nem voltak rómaiak. Még a nyelvet sem kezelték teljes biztonsággal; s bizonnyal nem csupán az egyszerűség bájáért kerülték a művészibb szerkezeteket. Annál kevésbbé hatoltak be a klasszikus prozódia finom titkaiba. A szótagok hosszúságát és rövidségét nem jól érezte meg barbár fülük; lelkükben egy másik, vadabb zene zenélt, a saját durva nyelvük, gyermekkorukban hallott törzsi énekek zenéje. Hexametereik s sapphoi strófáik bizony döcögősek; időmértékes soraikon átüt egy másik ritmus, mely tapogatózva a hangsúlyba kapaszkodik.
Majd egészen fölszabadítják magukat az időmértéktől; de még a másik ritmus törvényeivel nincsenek tisztában. Prózának nevezték: «prosa est producta oratio a lege metri soluta: sic dicta ex eo quod sit profusa». És tudták már, hogy a prózában is lehet ritmus: rhythmus per se sine metro esse potest, metrum sine rhythmo esse non potest. Ez a modern szabadvers elvével azonos; és csakugyan, e kor himnuszai között nagyon sok van olyan, amit a formája miatt ma szabadversnek kellene mondanunk.
A jámbor szerzők azonban nem érték be ennyivel. Fülük teljesebb és csengőbb zenét kívánt; s a gyermekkorból hozott barbár melódiák is nosztalgikusan muzsikáltak bennük. A szertartási ének követelményei is közrehatottak. A szertartás céljaira aligha volt legmegfelelőbb forma az egyszerű próza, azaz profusa: áradás. Itt szigorú tagoltságra volt szükség. Az egyházi szertartás voltaképen dráma: a mise maga a megváltás nagy tragédiájának mindennapi lejátszása. A szertartás éneke is dráma: s már csirája és előképe a későbbi misztériumoknak. Sürített dráma olykor, dalformában, mint a modern balladák; s gyakran a párbeszédes alak sem hiányzik. De mindig dráma és párbeszéd oly értelemben, hogy fölváltva énekelik: pap és ministráns, egyház és nép, karok és félkarok. Így valósul meg gyakorlatban a kollektív líra modern ideálja; a himnusz, egyházi használatát nézve, antifóna és responsorium: ahogy egy-egy fajtáját vagy csoportját nevezik is.
Ez a váltogató éneklésmód magával hozza a strófaszerkezetet. A fül az egymásnak felelgető strófák zenei egyformaságát követelte, és a jámbor, dadogó, tanácstalan költők teljes buzgalommal igyekeztek legalább szótagszámban egyenlőre mérni megfelelő soraikat. Notker például, a boldog Notker – akinek mellékneve is Balbulus, azaz Dadogó – szinte kétségbeesetten méricsélte naív szótagait; s mégis – oh hit és jámborság csodája! – ezekből a szeszélyes hosszúságú mérték és ütem nélküli sorokból olykor a pásztorok és angyalok éneke csendül ki, főleg ahol ama bethlehemi csengő is idézi és igézi – a rím!
