9.
9.
De később lett jámbor, s talán tovább maradt az, más országoknál. Azt az időt, melyben a legtöbb magyarországi termésű himnusz született, a nyugati szellemtörténet mai munkása már alig meri a középkorhoz számitani. A középkor, s vele a latin himnuszköltés, mint minden élet és emberi fejlődés, esztendőről esztendőre közelebb jutott ahhoz, amit a lelki dolgok halálának lehet nevezni: a hitvesztéshez s önmagának elégetéséhez. A renesszánsz humanistái, akik egy egészen más latint fedeztek fel, megvetették a rímes versek naív és modern latinját, mely nem ismerte a cicerói és horatiusi kánonokat. Így történt, hogy a latin himnuszköltés egyik megölője épen a klasszikus latinság ismeretének emelkedése lett. A holt latin föltámadt, s az eleven latin meghalt. A humanisták vergiliusi költeményeket írtak s Juppiternek nevezték az Atyát és istennőnek Szűz Máriát. A rímekben való gyermeteg gyönyörködést a metrika gondos tanulmánya váltotta föl, a himnuszköltők eleven hitét a mythológia obligát és hideg szólamai. A kor divata és tudománya fölülről nézett a barbár rímekre s a szent énekszerzők konyhalatinságára.
A jámbor himnuszköltés ehhez képest úgyszólván leszállt a világ értékskáláján s számbelileg is megritkult. Akik igazán tudták a latint, azok restellték csinálni. Az egyháznak megvoltak a maga régiségtől megszentelt himnuszai, s ami újat elmaradt szerzetesek itt-ott még készítettek, azon valami különös hanyatlás és ügyefogyottság lett úrrá, valami szentimentális és barokk szellem, mely nem hasonlít többé a nagy, spontán lelkek szárnyalásához. Egy-egy fanatikus eretnek, mint Hus János, egy-egy hűséges és szigorú kora-barokk lélek, mint Kempis Tamás, megzendítette még az egyszerű szavak líráját, noha már kevesebb csillogással; a magyarországi kora-barokknak néhány szép terméke is idekapcsolódik. De a közönség is fogyott már, mint a költők: a nép nem értett latinul, s a művelteket nem elégítették ki az egyszerű szavak.
Akik a népre akartak hatni, mint a protestánsok, énekeiket úgy mint prédikációikat a nép nyelvén szerezték; s a katolikusok, hogy a hódító protestántizmus ellen sikerrel fölvehessék a harcot, kényszerültek követni a példát. Így vesztett teret a latin nyelv a vallásos költészetben is, hogy irodalmi élete a renesszánsz-humanizmus divatjának lejártával mind kizárólagosabban a tudományos használatra korlátozódjék, míg majd onnan is ki nem szorul. A latin himnuszok örökségét a nemzeti irodalmak modern lírája vette át.
S így végződik egy teljességgel nemzetközi költészetnek ezer évnél hosszabb fejlődése. Elnémult, hogy továbbzengjen más közegekben, mint az eloszlott zene az égtájak visszhangjában. S ha majd a Faust misztikus karai Abélard ritmusait zendítik föl, ha Baudelaire különös vágyakozásai a divinum vinum ízeit idézik, ha Coleridge ajkán az egyszerű Mária-dal gyermeki tisztaságban csendül újra: német és angol és francia a szent, örök és anyai latint ekhózzák.
