ERDÉLYI JÓZSEF: PÖLÖSKE
ma sincs kéménye, a zsupon
szivárog el a tűzhely füstje,
vagy dől ki ajtón, ablakon.
nagyon-nagyon megváltozott,
ritkák a betyárlátta vén fák,
nem rejt a Bakony bujdosót.
Pölöske mégis elmaradt
a nagy világtól, alszik mélyen,
százesztendős álmok alatt.
robog a két sor ház között.
Pölöske nem lát, nem hall, vak, süket,
elátkozott, megkötözött.
Pölöske teng-leng, a Bakony
elhagyta régen, füstje jön-megy
zsuptetőn, ajtón-ablakon.
Pölöskén lakna szívesen:
nem változott azút Pölöskén
úgyszólván semmi, semmisem.
a szörnyü uj világ elől,
holott gőz és villámerővel
tombol vaskéz és vasököl.
mert én Pölöskét szeretem,
laknék mint egy távoli pöttön,
tengernyaldosta szigeten.
kéménytelen házaival,
mint egy divatjátmulta rég el-
felejtett régi-régi dal
nem érdekel, csak engemet,
idézem és időtlen szépség
tengere mossa lelkemet.