I.
I.
A jánosházi majorra dermedten borult a hajnalelőtti kristálykék ég, melyen néhány elkésett csillag fátyolosan csillogott. A nap még messze volt, de a major már ébredezett. A szürkületben, az árnyékházak között, árnyékalakok botorkáltak. A fejősök siettek a tehénistállóba, a béresek az ökrök jászolához, a kocsisok a lovakhoz. Csendben folyt a munka petróleumlámpák fénye mellett, míg meg nem érkezett a nap. Akkor kigyult a világ és megmozdult minden a majorban. A föld színét nyaldosó káprázatos fényben szekerek gördültek, ekék csörömpöltek, járomba préselt ökörszarvak csattogtak, a kutak kerekei forogtak, nyikorogtak, a vályukban csobbant a kiöntött víz és ragyogva szétfutott, tinók, borjuk szürcsöltek, bőgtek, disznók és malacok visítva küzdöttek a pocsolya vizéért, ostorok pattogtak, gyerekek rikoltoztak, mély férfihangok szólítgatták egymást és az élet friss hajnali kedvvel színesen megindult.
Az ispán szétvetett lábakkal, kidüllesztett mellel nézte, amint a kocsisok befognak.
– Hát maga mit jár ide-oda, mintha kólikája volna! – szólt rá türelmetlenül az első kocsisra. – Miért nem indulnak már?
Az öreg nagybajuszú kocsis odalépett alázatosan az ispán elé.
– Ispán úrnak alásan jelentem, valaki ellopta a pokrócaimat.
– Már megint tolvajlás! – fortyant fel az ispán és hosszú, kacskaringós káromkodásba kezdett, hogy mérgén könnyítsen.
Csak azután kérdezősködött, hogyan történt a dolog.
Előtte való nap kukoricát szállítottak a városba, későn értek haza és az első kocsis két lópokrócát az abrakos ládán felejtette.
Elővették a hetest, aki emlékezett, hogy a pokrócokat este csakugyan a ládán látta. Ő este bekapcsolta a lécajtót és lefeküdt. Nem vett észre éjjel semmi különöset.
A többiek meg éppen nem akartak semmiről sem tudni.
– Induljanak! Fejünk fölé kúszik a nap, – szakította félbe az eredménytelen vallatást az ispán még mindig mérgesen. – Nyár van, úgyse kell most pokróc. Majd a csendőrök kinyomozzák, hogy ki volt. De annyit mondok, hogy ha még egyszer elvész valami, ha csak egy rossz kötél is, mindnyájukat kirakom a határra.
– Az ám! Aztán te, meg az uraság vakarjátok majd a lovakat, – dörmögte vékony bajusza alatt a legfiatalabb kocsis és a tréfás gondolatra, induló kocsijáról vidáman csillanó szemmel visszanézett az ispánra.
Az ispán véletlenül felfogta a pillantást.
– Ez úgylátszik tud valamit – gondolta. – Megállj disznó, majd ellátom a bajodat! – tette hozzá szitkozódva.
Balog Mártonnak hívták a legényt és az ispán hányaveti modora és hetyke nézése miatt különben is haragudott rá.
– Szólok a csendőröknek, – határozta el.
Később, mikor haragja lelohadt, mást gondolt.
Behívatta Bodó Andrást a gépészt, a gazdaság legrégibb cselédjét az irodába.
– Nézze Bodó, az utóbbi időben sok mindennek lába kél a majorban. Három hete a két új kötőfék, mult héten az istráng, most meg a két lópokróc.
– Tudom. Legjobb kalapácsom is elveszett.
– Nem gyanakszik senkire a majorban?
Az öreg megijedt a kérdéstől, mert eszébe jutott, hogy a hiányzó kalapácsot talán csak jobban kellene keresni a kovácsműhely rendetlenségében és meglenne. Hosszasan gondolkozott.
– Nem… senkire… Talán a cigányok…
– Ugyan! Már majd egy éve, hogy nem jártak erre.
– Ejnye! Csakugyan… Hát akkor igazán nem tudom.
– No, majd én megmondom: Marci.
– Marci? Melyik Marci? Balog Márton? – kérdezte megütközve a jámbor Bodó, aki mindenkit szeretett a majorban, de legjobban a fiatalokat.
– Az, az! Eltalálta, – kapott a szón az ispán. – Ép ő rá gondoltam én is.
– Nem, az mégse lehet, – csóválta fejét a gépész.
– No, no! Mulatós a legény. Éjszaka kimaradozik. A szórakozást nem adják ingyen. Azért hivattam, hogy délután próbáljon vele okosan beszélni. Magára hallgat. Nem tudom, talán rokona is. Délután segíteni fog a műhelyben. Vegye ki belőle az igazságot. Nem lesz semmi bántódása, csak elküldjük. Nem akarom csendőrökre bízni a dolgot, amíg nem muszáj.
– Marci!… Ejnye, ejnye! Ki hitte volna? Hát csakugyan ő volt?
– Csak gondolom. A maga dolga, hogy kivallassa. Ha beismeri, nekünk is jó, neki is jó. Ha nem, jönnek a csendőrök. Megértette, miről van szó?
– Meg, meg. Kiveszem belőle. Tessék csak rám bízni.
A jólelkű öreg gondokba merülve ment vissza műhelyébe.
Délután a Marci legény segített neki fujtatni és az eltört kaszálógép tengelyét és kaszarázó-rúdját összekovácsolni.
– Te Marci, igaz az, hogy éjszaka gyakran elbotorkálsz? – kérdezte tőle munka közben.
– Ki mondja? Botorkál a fene! – felelte Marci és nagyokat csapott a tüzes vasra a nehéz kalapáccsal.
– Mindenki mondja, hát ne hazudj. Nekem megmondhatod.
– Hát… kimegyek a mezőre és számolom a csillagokat.
– Ne bolondozz! Nincs tréfálni való kedvem. Dugd vissza azt a vasat és nyomd a fujtatót. Azt mondják, hogy iszol is.
– Hogyne! Ha szomjazom.
– De sokat szomjazol.
– Nem én. Csak annyit, mint más. De mit akar tőlem? Mondja meg egyenesen, ne kerülgesse a forró kását. Látom, valamit akar.
– Mutasd, milyen a vas?
Marci kihúzta a szénparázsból. Fehér izzó volt.
– Tedd az üllőre.
Mind a ketten kalapáltak rajta egy verset.
Azalatt az öreg Bodó kigondolta, hogy kell folytatni a «vallatást».
– Megmondom, hogy mit akarok, ha megmondod, hol járkálsz éjszaka.
A legény gondolkodott egy kicsit, hetyke arcát elöntötte a pirosság és majdnem szégyenkezve szólt:
– Hát… egy-két csókért járok át az érseki majorba. Most már tudja. Mondja hát, mit akar?
– Kihez jársz?
– Az már igazán csak az én dolgom! Ezt már ne firtassa.
A gépész belátta, hogy ezt a kérdést nem szükséges feszegetni. Restelkedett egy kissé, hogy ilyen asszonyosan kérdezget és hebehurgyán a dolog velejére tért.
– Az ispán azt mondja, hogy te loptad el a két pokrócot.
– Ahá! Erről van szó! Most már értem. Nahát… nem én loptam el.
– Én elhiszem, de az ispán nem. Azt mondja, csendőrkézbe ad, ha tagadsz. Ha pedig beismered és visszahozod, elbocsájt a szolgálatból, de nem lesz semmi bántódásod.
– Mi az istennyilát csinálnék én avval a két rühös pokróccal! – fakadt ki dühösen is, meg csodálkozva is a legény.
A gépész nem szólt semmit. Éppen a kaszarázó görbületét kalapálta, melyhez nagy figyelem kellett. Csak mikor a vas hülni kezdett és abbahagyta, fordult Marcihoz.
– Hát csakugyan nem te loptad el?
– Nem én. Mondtam már. Nem szeret az ispán, mert nem mondom «kezit csókolom» az ispánnénak. Jó, majd elmegyek. Megyek máshova. Nekem mindegy.
– Hát ki lenne a tolvaj? Valaki csak volt!
– Tudja a fene! Bánom is én! Keressék!
– De ha a csendőrök kezdenek keresgélni, az majd cifra lesz ám, tudod.
– Legyen cifra. A mesterségük. Csinálják! – mondta hetykén, majdnem megvetően a legény és rántott néhányat a vállán.
– Ne hencegj. Marci! Különb legényből is kivették azok már az igazságot.
– Az igazságot?!… Az ám!… Majd mondtam valamit! Adja csak ide azt a harapófogót.
A meglepett gépészt félretolta és majdnem kirántotta kezéből a nagy fogót, amelyben vörösen izzott a meggörbített rúdvas. Peckesen kiegyenesedett, büszkén a gépészre nézett és a tüzes vasat odanyomta előre nyujtott meztelen karjára, melyen megfeszültek az izmok és kidagadtak az erek.
– Vallasz-e, Marci? – kérdezte dörmögő gúnyos hangon saját magától.
A bőr és a hús a megfeszült karon sercegve füstölgött. Marci meg se moccant.
– Nem vallok, – mondta aztán saját hangján és a harapófogót visszatette az üllőre. – Na, most verheti tovább.
A jámbor Bodó elképedve kapott szerszámja után és ráförmedt a legényre.
– Megvesztél? Te bolond! Mutasd a karodat.
Marci feltűrt ingujját leeresztette, a gombot begombolta és nem engedte magához a gépészt.
– Nem mutatom. Üsse tovább.
Bodó ámult, tétovázott, nézte a legényt, szólni akart és mégse szólt. A vas kihült, visszadugta a tűzbe.
Aztán alig lehetett szavát hallani estig. Csak egyszer kérdezte meg Marcit, hogy fáj-e? Marci azt felelte, hogy nem fáj.
Este a gépész bement az ispánhoz.
– No, mire ment a legénnyel? – kérdezte az.
– Kivallattam. Nem ő volt kérem. Felelek érte, – mondta szívére tett kézzel, meghatódott meggyőződéssel a gépész.
