IV.
IV.
Az elsőbéres kürtje hajnali három órakor hosszan, panaszosan megszólalt.
Mint mindig, most is Marci volt az első, aki felébredt.
Ment a kúthoz mosakodni. Vissza az istállóba lovait tisztítani.
Gépiesen végezte a megszokott munkát és nem gondolt semmire. Nehéz és szédült volt a feje. A tegnap éjjeli események emléke bizonytalanul zúgott benne, mint valami távoli földrengés moraja. De ahogy világosodott, úgy tisztult fejéből is a homály. Kénytelen volt emlékezni és tudni.
Ez eleinte fájt, de csak addig, míg tisztán maga elé nem idézte mindazt, ami történt.
– Nem tehettem máskép, – döntötte el végül. – Hiába! Nem lehet emberrel úgy bánni, mint veszett kutyával. Nem lehet. Mert aztán csakugyan veszett kutya lesz belőle! – dünnyögött magában összeszorított fogakkal.
A többiek nyomán kivezette ő is lovait a kúthoz.
Amint kiért az udvarra, a nap korongja éppen megjelent a keleti égen. Önkénytelenül megállt egy pillanatra és széttárva két karját, melynek végén horkanva ágaskodtak a lovak, dacosan belenézett a felkelő napba. De csak egy pillanatig tartott a daca, aztán mély sóhajtással újra a földre szegezte fejét és kimondhatatlan érzések terhével ment tovább a kúthoz.
Örült, hogy az ispán őt rendelte a kaszálógéphez. Így egyedül maradt. Tempós, szelíd két lovával csendesen járt körös-körül a zabosbükkönytáblában, mögötte a zakatoló, nyiszáló masinával. Jó volt, hogy vigyázni kellett a fordulóknál, hogy a fű meg ne torkoljon a kés előtt. Így gondolatai is csak szakadozva, pihenések közben szállingóztak ki fejéből.
– Ki találja majd meg őket? Hajnalban sok kocsi jár be tejjel a városba, valamelyik azok közül. Most már talán mindent tudnak odabent. Mindegy. Hadd tudják! Talán már délelőtt kijönnek értem. De kik? Csendőrök?… Persze, csendőrök!
Megrántotta a gyeplőt, a lovak belegázoltak a zabba és a gép elakadt. Leszállt a bakról, visszarángatta a gépet, megigazította a füvet és visszaült helyére.
– Legjobb volna jelentkezni. Megtegyem?…
Két körön át erre igyekezett magát rászánni. A szándék megvolt, de amint végiggondolta a módját, elment a kedve tőle. Vissza kellene menni a majorba, a lovakat bekötni az istállóba, az ispán kérdéseire felelni, aztán be a városba.
– De hisz azt sem tudom, milyen hivatalba kell mennem! Kérdezősködjek az utcán, hogy hol szoktak a gyilkosok jelentkezni?
Ezen a bolond gondolaton kénytelen volt ferde szájjal keserűen mosolyogni és nem gondolt többet a jelentkezésre.
– Lesz, ahogy lesz! – mondta ki végül a sors előtti meghunyászkodásnak ezt az ősi fohászát és háromszor nyírta körül a táblát anélkül, hogy valami eszébe jutott volna. Végezte a dolgát épúgy, mint máskor, csakhogy máskor vidám volt, most pedig szomorú.
Hirtelen a bíróság képe jelent meg előtte. Ez az ő képzeletében olyanféle volt, mint a templom, nagy visszhangos teremben, magas emelvényen szigorú, de jólelkű öreg urak ültek.
– Nem vagyok rossz ember, de megvadítottak, – védekezett Marci. – Nem én vagyok a bűnös, hanem ez a nehéz öklöm. Ők jöttek rám fegyverrel, nálam még bot se volt.
Elképzelte, hogy az öreg urak csóválják a fejüket, összebujnak, tanakodnak, aztán elítélik, – számolgatta, – három, négy, tán öt esztendőre.
Öt év nem a világ, van már félre tett pénze, gyüjt még hozzá, aztán kimegy Amerikába. Ott úr a paraszt is. Beszélt már Amerikából jött emberrel, azon meg is látszott.
Reménykedő gondolatai szálldogáltak, keringőztek, mint a fecskék, de nehéz szive lent maradt a porban, nem tudott megkönnyebbülni.
Először merült fel lelkéből a gondolat, hogy talán jobb lett volna elosonni az erdőben és inkább másodszor is eltűrni a megalázást, mint ezt a nagy bajt fejére hozni. Megvizsgálta még egyszer az esetet, hogy hát hogy is lett volna, ha elbujik?… Tépelődött, ingadozott mindaddig, míg hirtelen élesen, tisztán mint egy látomány, megjelent saját magának a képe, amint az erdőben kétrét görnyedve, összehúzódva, mint valami tolvaj cigány, menekül és bujkál. Erre fejébe szökött a vér, vágott egy nagyot öklével a levegőbe és félhangon sziszegte:
– Nem. Ha akasztófára jutok, akkor se bánom!
Körülnézett a magas bakról, ahonnan láthatta a majort, az országút fáit, a szőkülő búzatáblákat, a halványzöld zabokat, az egész tágas, színes hullámos vidéket és csodálkozott, hogy senki sem jön érte. De mikor az alacsonyjárású napra nézett, ráeszmélt a valóságra.
– Persze, még korán van.
Így ment egész délelőtt. Dac, nyugtalanság, remény és elbúsúlás…
És nem jött senki.
Mikor tizenegy óra felé látta, hogy a kukoricatáblák felől hazafelé tartanak a kocsisok, ő is kifogta lovait és a gyeplőt kezében tartva, követte csendes lépésüket a major felé.
Abrakolás után, elkésve érkezett meg a városból a tejeskocsis. Az ispán megszidta a késésért és ment ebédelni. A tejeskocsis morogva, dohogva leszerszámozta lovait és mikor meglátta, hogy a többiek is menni akarnak, utánuk kiáltott:
– Várjatok csak! Nagy újság van a városban.
– Mi? – bökte ki inkább mérgesen, mint kíváncsian az egyik.
– Két csendőrt megöltek és kiraboltak az éjjel, itt a mátéhalmi országúton.
Ez már csakugyan nagy újság volt. A lépésre álló lábak várásra igazodtak, a szemek kigömbölyödtek s volt, akinek álla is leesett.
– Mi a fene! – hangzott a megrökönyödés egy nagy bajusz alól.
A tejeskocsis aztán részletesen elmondta, mit hallott. Bizonyság okáért megnevezte azokat is, akiktől hallotta. Városi rendőr is volt közöttük.
A sváb Müller találta meg őket hajnalban, beszólt a legközelebbi tanyára és annak gazdájával közös erővel beszállították a holttesteket a csendőrlaktanyára. Köszönet helyett azonban szidást kaptak, hogy mért nem hagyták őket ott, úgy ahogy voltak. Doronggal verhették őket agyon hátulról, mert mind a kettőnek koponyája szét volt zúzva. Azt hiszik, cigányok voltak, mert többen láttak egy karavánt a mult héten a tanyák körül ólálkodni. Az őrmesternek szép aranyórája volt, meg pénze is, az mind hiányzott. De a fegyvereket nem bántották és a töltényeket sem.
Álmélkodva hallgatták a lehetetlen történetet és ezer kérdéssel faggatták Antalt, hogy meggyőződjenek, csakugyan igazat beszél-e. Ilyenről nem hallottak még soha. Hogy két felfegyverzett, elszánt embert fegyvertelenek megtámadjanak, ez semmiképen sem ment a fejükbe.
– Te Antal, biztos, hogy lövés nem volt bennük? – kérdezte újra az elsőkocsis.
– Biztos hát. Mondom, hogy bunkósbottal verték őket agyon.
– És ők se lőttek?
– Nem. Egy töltény sem hiányzott.
– Alighanem lesben álltak a cigányok, öten-hatan rájuk rohantak és elnyomták őket, mielőtt puskájukhoz kaphattak, – vélte egy másik.
– Így lehetett. Így mondja a rendőr is, – helyeselt Antal.
– De hát érdemes? Sok pénz nem lehetett náluk. A cigányok nem szeretnek ingyen dolgozni.
– Ki tudja! Talán bosszú is volt, – eresztette le hangját titokzatosan Antal. – Sok cigánynak elhúzták ezek kegyetlenül a nótáját.
A legöregebb kocsis, Gyúró bácsi, emlékezett, hogy apja idejében épígy pusztítottak el a betyárok két pandurt.
– Más volt a pandur és más a csendőr, – csóválta fejét az elsőkocsis. – Azoknak előltöltő puskájuk volt, ezek pedig ötöt lőhetnek egy szempillantás alatt.
– Talán tőrbe csalták őket valami ravaszsággal és csak azután vitték ki a holttesteket az országútra, mikor már máshol végeztek velük, – így vélekedett egyik fiatal kocsis.
– Bizony nem lehetetlen, – hagyta rá a mellette álló. – Nehéz elhinni, hogy két csendőrt csak úgy megrohanjon valaki bottal, míg azoknak vállukon van a puska.
Lassanként mindenki elmondta a véleményét és a kocsisok oszolni kezdtek.
Balog Márton dermedten támaszkodott a többiek mögött az ajtófélfához. Egyre leste, mikor veszi őt valamelyik gyanúba. Készült rá, hogy kilépjen és mellét verve bevallja tettét. Többször szólni akart, de görcs fogta meg állcsontját s csak foga verődött össze. Később már engedett a dermedtség, de akkor meg a remény szívdobogása némította el. Érezte a remény és a hallgatás szégyenét, de az élet erősebb volt, mint a büszkeség, és néma maradt.
A nagy izgalomban senki sem vette észre, hogy az egész idő alatt egy szót sem szólt. Különben is kevésbeszédű embernek ismerték.
Mikor egyedül maradt, leereszkedett ernyedten a lócára.
Mi volt ez, amit hallott?… Hallotta csakugyan? Hát olyan csodálatos, ami vele történt, hogy nem lehet elhinni?… Ilyen rossz az emberek szeme?… Vagy tán őrzi őt valami?… a gondviselés?… az Isten?… mert igaza volt?…
Révedezve nézett körül. Fáradt és zsibbadt volt a teste, de szíve csendesen, melegen vert, úgy mint hajnal óta egy pillanatig sem. Jól esett így ülni és bámulni a napsütötte udvart. Mikor felnézett a kék égre, azt gondolta, jó volna imádkozni. Térde között összezárta a tenyerét, de aztán valami furcsa szégyenérzet megakadályozta benne. Sohse szokott imádkozni. Éppen most? Nem, ez csunya volna.
Pogány volt. Mikor az iskolában írni-olvasni megtanították, valami hittanfélét is vertek a fejébe, de ami nem volt nagyon egyszerű, régen elfelejtette. Édesanyja sem tudott sokkal többet mint ő, templomba is ritkán vitte el a fiát, mert a templom messze volt. Apja csak káromkodva emlegette az Istent és a szenteket. És mégis vallásos lelke megérezte, hogyha van Isten, nem örülhet ilyen imádságnak.
Hát csak nézte az eget és hagyta, hogy gyógyuljon teste és lelke.
Mikor ebéd után visszajöttek a kocsisok, eszébe jutott, hogy elfelejtett ebédelni. Mosolygott magában és ment ő is, lovait eloldozni, a jászolhoz.
Ölt és nem érezte, hogy bűnös.
