ILLYÉS GYULA: ÓDA • egy irodalmi ünnepségre
egy irodalmi ünnepségre
s virágos lánykák során át vegyültök
egy könnyebb, fensőbb, tisztultabb világgal,
igaz nagyság és nem-muló dicsőség
boldogjaival, kiknek induló
mosolyától is kábultan dadog
a sziv s elernyed –: ó emlitsetek
meg engem is, kit sorsom messzezár
e szép Elyziumtól… hol, különben,
tán méltatlan is lennék én s esetlen
kicsiny hiremmel és nagy mancsaimmal. –
ki számüzötten senyvedek kietlen
zugomban itt, vad Zaj fölött s leláncolt
Prométeuszként fürtöm borzoló,
őrjitő cúgban, három ugató
irógép mellett tépetem nemesb
szerveimet bús ügynökök rajától,
kik egyre jönnek, nem fogynak soha…
főnökim tüntén, itt is lángolok,
gyujtom a köznép álmatag kedélyét
a szent közért és vágynék, társaim,
ó vágyok én is osztozni a hirben,
tündökleni s hódolni pártfogóink
szine előtt és énekelni fennen
nemes versenyben és kedvük szerint
a bércet, rónát, a habját faló
dicső tavat, mit nem láttam soha!
hazám dicsfénye: küldjél pénzt nekem!
a nyomorultnak, – válts meg engemet!
juttass valamit őseink fonák
osztozásából, – házat végy nekem!
egy kies bércet! hol kicsiny családom
lepkét s ibolyát kutatva eléldel –
Hajolj felém, mig nem késő! – A gyors,
falánk idővel, mely mit sem kimél,
sőt mindent megrág, úgy ám, – légy te hetyke
s az alkalommal tréfálva: nevetve
tedd halhatatlanná dicső neved.