(KILENC UTÁN)
még nem játszott eleget ma, panaszkodik síró szájjal.
Igy sirunk talán ha majd a Halál akar ágyba dugni:
mikor már rég megbékéltünk a mindennapi halállal!
mint egy kastély szent urnője völgyi falvak szegény népét;
tarkakendős pórleányok vettek körül, a virágok.
Jer, szép várurnőm, halkléptü tollas szerecsen szolgáink
Jer, kigyul királyi cellánk… kigyul a szerény olaj,
melynek lángja époly könnyen ful koromba mint az élet.
Nagy, esetlen cigány prücskök ugrálnak ajtónk körül.
ideges drót várja már az áram lázát, mely a város
élő hálójába kapcsol. Fényben fognak uszni függő
kertjeink, s e hegy mely István király óta szomoru.
mindig több fényt! Ne maradjon egy homályos zug a földön!
Gyuljanak ki planétánknak utjai és rétjei!
Ragyogjon mint boldog gyarmat fekete puszták között
Fényt, óh tiszta fényt! Ne kelljen pötty kezednek kormos lámpát
gyujtogatni többet! és ne ácsorogjunk, mint e prücskök,
búsan, félig nyilt ajtóknál, a fények küszöbjein!
csakhogy fény legyen! Nincs lepke, szomjasabb, halálosabb,
mint mi e petróleummal világitott vak viskóban
e homályos hegy hullámán – mint ki egy szál deszkán úszna
Vigyázz, jól fogózzunk, édes, el ne ereszd vállamat!
Messze vad rakéta pattog s az ország bús utján járó
gépkocsik sugárseprője ablakunkon be-becsap.