TAMÁS MIHÁLY: SZEMMÉRTÉK
TAMÁS MIHÁLY: SZEMMÉRTÉK
Beteg lett, láza lett, otthon tartották egy napig, két napig, három napig, azután bevitték a kórházba. Úgy, mint a többit, faluról, rázós úton, rázós szekeren, dunnák között. Elől ült az apja, az hajtotta a lovat, mellette ült az asszony.
Megkínzott kis arca esetten hullott a csíkos párnára, égszínkék szemére hol az ég nagy kéksége hullott, hol a két fáradt szempillája.
Kislány, kilencéves, vagy tán tíz.
A főorvos operálta.
Utána tolóágy se kellett, a műtős ember lágyan ölbe vette, úgy vitte mint a pelyhet, mint a pehely, úgy szállt át műtőn, folyosón, vissza az ágyba.
Az anyja ült mellette, az apja kint ügyelt a lovakra. A lovak a kórház előtt álltak a térségen. Szénát vetett elibek.
– Egyetek, most urak vagytok. Várunk.
Szólt hozzá az anyja, a kislyány csak a szemével intett, hogy érti. Két kék szeme révedezve járt a kórterem mennyezetén, a szomszéd ágyakon, az ablak meztelen üvegén.
– Ennél valamit?
– Nem.
– Hát inni nem innál?
– Nem.
– Na jól van hát akkor…
Kiment az asszony, az urához ment, a szekérhez. Kevés idő telt, míg visszatért. Már le se ült az ágy szélére, csak úgy állva beszélt.
– Beszéltem apáddal… mink most haza megyünk. Hónap itt leszünk. Menni kell apádnak, mermég vetetlen a kolompér.
A kislyány a szemével intett, hogy érti. Hogy őtet most itt hagyják magára, mert otthon még vetetlen a kolompér.
Délután aludt egy keveset, estére felszökött a láza, egész éjjel mellette volt az ápolónő. Kicsi teste erőtlenül nyúlt el a takaró alatt, de két kék szemében nagyon öreg lett a szomorúság.
Másnap azért, amikor bement hozzá az anyja, tudott válaszolni.
– Mit mondott az orvos úr?
– Semmit.
Látni lehetett inkább a hangját, mint hallani.
– Nem szólt semmit?
– Semmit.
Felállt az asszony.
– Akkor meg megyek, oszt megkérdem magam.
El is ment. Sokáig volt oda, mert várni kellett a főorvos úrra. Közben az ura is benézett az uccáról, türelmetlen volt.
– Na mi lesz?
– Nem tudom még.
– Hát csak tudd meg, oszt szólj ki.
Amikor bekerült elibe, a főorvos az igazat mondta az asszonynak.
– Nincs segítség. Későn hozták. Egy-két nappal elébb tán még segíthettem volna, de most már nem lehet.
Felnézett az asszony.
– Hát nem lehet?
– Nem.
– Haza vihetjük?
A főorvos vállat vont.
– Az már egyre megy.
Nem sírt az asszony, csak amikor visszatért az ágyhoz. Addigra tartogatta a könnyeit. Megállt az ágy előtt, a kislyány nézett rá, nem szólt, de kérdezett, a szemével kérdezett.
– Viszünk haza, lyányom…
Semmi se rebbent a két kék szemben.
– Megmondta az orvos úr, hogy meghólsz, hát minek haggyalak itt. Inkább otthon hólj meg.
Azután, mintha eszénel se lenne, egyre ismételgette.
– Édes lyányom, ha meg kell halni, inkább otthon hólj meg… édes lyányom.
Kicsi vízcsepp indult útnak a kislyány kék szeméből. Talán könnycsepp volt, talán a láz verítéke. Erőtlen volt a teste, de lázadó piciny kezével az anyja után kapott, amikor a műtős ember újra ölbe vette.
Visszatették a kasba a dunnát, meg a csikos párnát, anyja felült előre az apja mellé. A lovak is elindultak. Minden úgy ment, mint ahogy jött.
A piactéren voltak, amikor megszólalt az ember.
– Biztos, hogy meghól?
– Biztos.
– A főorvos mondta?
– A.
Gondolkodott egy ideig, csendesebbre fogta a lovakat.
– Akkor meg mán jobb, ha minden elintéződik, nem kell hónap is befogni.
A koporsósbolt előtt állt meg a szekérrel.
– Koporsó kéne.
– Milyennek?
– Gyermek.
– Hány éves.
Az ember körülnézett a boltban. – Majd én szemre kiválasztom.
Ki is választotta, ezüstöset, virágosat, jó puha fenyőből. Meg is alkudtak, ki is fizette.
Kint nem volt hely egyebütt a szekéren, csak hátul a kasban. Félretolta egy keveset a dunnát, beigazította az ezüstös, virágos kis koporsót, igazított rajta, szalmát is dugott a lőcshöz, hogy meg ne koptassa az ezüstjét.
A kislyány szemében már szinte szürke lett a kék, de még tiszta volt, de még szinte túlvilági értelemmel nézett.
Mielőtt elindult volna, egyszer még hátranézett az ember. Előbb a gyermekét nézte, a fejét, meg a lábafejét, ahogy kinyomódott a dunnán keresztül. Azután a koporsót nézte meg jól és elégedetten állapította meg, hogy nem hibázott a szemmértéke.
