BOHUNICZKY SZEFI: CSÖNDES NÉNI

Teljes szövegű keresés

BOHUNICZKY SZEFI: CSÖNDES NÉNI
Az asszony abbahagyta a parkettkefélést. Kaparásztak az előszobaajtón s rögtön szólt a csengő. Csak egy félénk, szerény kukkantás.
A küszöbön anyóka állt. Ahogy öreghez illik, bő köpenyben, nagy cekkerrel, melyet szégyenlősen a köpeny mögé rejtett. Billegő kalapja alatt sovány volt és száradt, mint az aszaltgyümölcs, csak a szemei elevenedtek nagy kedvességgel:
– Eljöttem, nagyságos asszonykám, ha sok dolga lenne, most ráérek segíteni. – Ahogy kimondta, a cekkert egész hátra fogta. Nézte a földet, mintha félne, hogy füllentésen fogják. Aztán besurrant és egyszerre bizsgett benne az élet, az ügyesség és a cigánykodás:
– Úgy-e, hogy jókor jöttem?
Dehogy jött szegény jókor, éppen azért jött rosszkor, mert a házban nagyon is sok volt a munka. Az asszony összecsapta a kezeit és idegesen csodálkozott:
– Nahát, Csöndes néni, hogy maga ilyen korán fölébredt!
És sürögtek, forogtak egymás körül, nem nézve egymást; látszott, mindegyik elrejteget valamit.
– Azért jókor jött, Csöndes néni, de előbb reggelizzen – mondta az asszony s tej alá gyujtotta a gázt.
Az öreg fürgén ugrott, kétségbeesett arccal fogta el az asszony kezét: – Mit tetszik gondolni?! Már reggeliztem! Nem jövök én úgy ide… segíteni jöttem, de ha nincs dolog, megyek is, megyek én!
Sértődötten rázta a fejét s kézbe fogta a cekkert.
Az asszony ingerült volt: abba kellett hagyni a munkát s most ez a sok beszéd! Kávét töltött, rámérte a fölét s littyentett a tejből. Szó nélkül tette az asztal sarkára.
Az öreg ingatta magát:
– Ah, ah, ah… Hát hogy el ne pazalódjék, de máskor nagyon kérem: ne! Igazán ne! – S míg szürcsölt, elevenke nézése ide-oda röpült:
– Szépek a rézedényei, nagyságos asszonykám, de már megint nem árt egy kis szidolozás. Tessék csak leszedni!
Az asszony már futott volna vissza a szobába, de megadta magát, sorra leszedte a rézedényt. És folyton mosolygott, mert szégyelte, hogy belül olyan ingerült. Régi ismerőse volt az öreg, tudta, hogy jobb módból jutott idáig: apró füllentésekkel tartani a régi ismeretséget, mert szemérmetes kimondani: éhes vagyok, szánjatok meg!
– Itt hagyom, drága néni, csak tessék dolgozni – mondta és szaladt, hogy az öreg beszédbe ne kezdhessen. Mert ezt már ismeri: mondja, mondja az öreg, se vége, se hossza, az egészből csak annyit érteni: ilyen is csak a mai világban történhetik, kérem. És szégyelni kell, hogy rossz ez a világ, ritka ma már a jó szív. Ez a jó szív vagy nemes lélek mindig becsuszik a mesébe.
Az asszony, hogy megint a parketton csuszkált, megenyhült: szegény kis öreg, bizony gonosz világ ez, kegyetlenül kiszórja a felesleget! Azelőtt, ha elérkezett a tisztes kor, az öreg bírálhatott, oktathatott szigorúan, ma pedig meséken töri a fejét, hogy mégis elmondhasson valamit az igazából.
Tizenegyre tisztán álltak a szobák. Az asszony lefürödve a port, reménykedve nyitott a konyhába:
– Csakhogy végzett, kedves Csöndes néni: most már az én hadszínterem lesz a konyha!
Az öreg hamiskodva pislantott: – Megférünk mi, kérem, ketten is!
– Megférni, megférünk, de siettemben sokszor azt se látom, hová lépek: még útjában lehetek, néni…
– Dehogy, dehogy, világért se! Majd kitérek…
És sürögve osont a sarokba, lesütött szemekkel:
– Ne tessék félni, még csak beszélgetni se fogok, de már úgy nem megyek el, hogy a késeket meg se smirglizzem. Ah, ah, dehogy beszélek! – Ölbe vette a késeket, beszívta a száját, látszott: halálosan meg van sértve.
Az asszony lángvörös lett: lám, kitalálta, hogy fél a sok beszédtől. Hogy küldje el most már?
– Jaj, de röstellem, Csöndes néni, hogy maga annyit segít: inkább maradnának a kések!
És szaladt a kamrába. Néhány érett körtét, almát s egy darab szalonnát hozott s berakta a cekkerbe. Az öreg fölugrott, fölháborodásában elakadt a lélekzete: – Jaj, jaj, jaj, a jó Isten mentsen meg!
Kirakódott a cekkerből s visszaült a sarokba. Most már konokan hallgatott, s ha sóhajtott, bánattal, elhagyottsággal és nyomorúsággal telt meg a konyha. Az asszony föl-föl rezzent és egyre keserűbben bírált: katat, katat, kétségtelenül húzza az időt…
Már tudta, nem változtathat a dolgon: az öreg itt marad ebédre… Hisz nem lenne ebben semmi, ha nem adna gondot, hogy hova ültessék? A konyhában nem lehet, velük meg azért nehéz, mert az ura nyomban elveszti étvágyát, ha a sóhajtásokat hallja. Hát Istenem, lesz, ahogy lesz!
Az öreg lopva leselkedett, sóhajtott, aztán kezdte a mondókát:
– Tegnap meg az áldott jó Görög bárónénál voltam. Jaj, micsoda nemes lélek! Kérem, elmondhatok neki mindent, meghallgatja, de még meg is vigasztal! Azt mondta: bizony, Csöndes néni, jobb sorsot érdemelt volna, amilyen szép élete volt magának, de hát a jó Isten szándéka kifürkészhetetlen, bele kell nyugodni… Hát aztán, ha ilyet hallok, ne sírjak? Áldja meg a jó Isten minden lépését! Többet ér nekem a szép szó minden ajándéknál! És még kérem, hogy kért, hogy jöjjek gyakran, pedig van a nagy személyzet, a nagy cécó, de csak nyissam ki a kredencet, húzzam ki a fiókokat, mindjárt látom, micsoda haszontalan népség; bizony, marad ott rám dolog! De az a drága báróné nem hálátlan… ah, ah, el sem mondom a többit.
Elmult az idő, delet harangoztak. Az öreg fölállt, tiszteletet parancsolva, szigorú arccal keresztet vetett s elvégezte a déli imát.
Az asszony lábujjhegyen mozgott, de megcsúszott s nagy zajjal ejtette el a tésztaszedő kanalat. Az öreg egyet szisszent és újabb sértődöttséggel ült a helyére.
Az ebéd készen volt: krumplileves és borjúpörkölt galuskával.
– Ezt nézze meg, néni – kiáltott az asszony s mint egy csokor rózsát, úgy emelte föl a lábost: – nem hiába java húsból vettem: remek!
Az öreg pillantott és ijedten hátrált: – Hús? azt én meg se nézem!
Akkor megérkezett a férj: a tanár. Mert farkaséhes volt, haragos képpel rontott be. Az asszony félve sugta:
– Itt a Csöndes néni, szegény jókor jött: annyit segített nekem!
A tanár értette, hogy ez az «annyit segített» kérés, hogy legyen kedves vele. Hát benyitott a konyhába:
– A kedves Csöndes néni? Tessék bejönni közénk!
Az öregnek egyszerre mehetnékje lett; tib-láb mozgott s redőzgette a szoknyáját:
– Mit tetszik gondolni? Nem azért jöttem! A munkámmal meg sem érdemlem. Ölég volt az a kis kávé, ah, ah…
Kérlelni kezdték, a végén már könyörögtek, mire a férj elvesztette türelmét: – Hozza, fiam, azt a levest, nagyon éhes vagyok!
Mintha haragban lennének egymással, úgy fogtak a leveshez. De a végén megenyhültek, nevették az öreget:
– Bogaras szegény.
– Még mindig katat, mit csinálhat ilyen soká?
– Ne menjen, míg nem halljuk csapódni az ajtót.
Már megint a férj lett türelmetlen: – Hozza hát a húst!
Az öreg rendületlenül rakódott. Mozgó állán látszott, sok igazságot temetett ezalatt magába. Az asszony jöttére elfordult s látva a tálra rakott húst, megvető mozdulatot tett.
Az asszony a szobában kifakadt:
– Mondja, fiam, tehetünk mi róla, hogy meg kell öregedni?
De a pörkölt ízlett, már a szaga kedvet csinált. Ették, egyre jobb kedvük lett, nevetgéltek, bolondoztak, egész megfeledkeztek az öregről. Ebéd végén aztán kérdi a tanár:
– Mit gondol: elmehetett már?
– Persze, csak a nevetgélésben nem hallottuk.
Dúdolva vitte kifelé a megcsappant tálat, de majd hogy el nem botlott csodálkozásában: – Hát, néni, maga még itt van?
Az öreg az előszobatükör előtt állt, köpenyben, csipkés fejkendőjét rendezgetve. Hogy fölnézett, kidörzsölt szemein látszott a csöndes sirdogálás. – Rámjött a gyöngeség, – súgta – úgy rámjött, hogy azt a drága szép kedvüket kihallottam a szobából.
S leejtette a cekkert, úgy borult a tükörasztalra.
A tanár erre megjelent s mind a ketten a jóllakottak szégyenével állottak előtte. – Édes Csöndes néni, ne haragudjon ránk: a jó Isten áldja meg, egyék valamit, így nem engedhetjük el! Az a pörkölt kitünő!
Az öreg arcán kisütött végre a napocska. Kis száradt mutatóujját fölemelte:
– Tanár uram, tanár uram, jóllakott ember becsüli csak így meg az öreget! – És engedte magát erőtlenül, mint egy pólyás, hogy vezessék és benyomják egy fotelba. Csak a feje rezgett:
– Ennyi hús! Jesszus! Világért se, jaj, jaj!
Magára hagyták. Kuncogtak s ha a villa koccant, összenéztek és dőltek a nevetéstől. Az öreg kaparászott az ajtón:
– Isten fizesse meg… jaj, jaj, de elbeszéltem ezt a drága időt!
– De, legalább jól esett-e, néni?
– Ennyi hús? ah, ah…
Kis mosolyával lesütötte szemeit:
– Elfogyott bizony. De erős lettem ám! Ennyi erőm régen volt!
A tanárban izzott a kedv:
– Aztán mit kezd vele, néni?
– Ej, ej: micsoda beszéd! Már mit kezdenék: templomba megyek!
És tüzelt szemeiben az élet. Mint, aki érzi, hogy átláttak rajta, de azt is tudja, hogy elnézik neki, édes ravaszsággal pislogott:
– Persze, hogy imádkozni megyek, könyörgök a jótevőimért: tartsa meg Isten az áldott szívüket…

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem