Vers
Vers
Sárközi György: ŐSZI ROMBOLÁS •
Vas István versei
Vas István versei
Aki ezeket a verseket írta, ember és költő a talpán. Személyéről is megtudunk egyetmást lírájának indiszkrét volta folytán: hogy huszonkét éves, egykor jómódú szülők gyermeke; most hivatalnok Ujpesten, havi fizetése 160 pengő és zsidó. Ezeket az adatokat azonban egy rossz költőtől is megtudhatnánk, – Vas István épp azért jó költő, mert a személyen túl meg tudja mutatni rejtettebb, s adatokba nem fogható magát, az embert. Pedig ez az ember, ez az egyéniség meglehetősen összetett, önmagával küzdő, ellentmondásoktól feszülő s éppen mert nem megállapodott, annál nehezebben öntudatosítható. Alázatos lázadás, mosolygó keserűség, békétvágyó nyugtalanság sistereg e versekben, a lelke mélyén passzív ember ideges aktivitása Szikrázik s pattog: csupa lírai energia, csupa költői fűtőanyag, mely áthevíti a hosszú, s nem mindig kitisztult verseket, s még jobban áthevítené, ha összefogottabbak s tisztultabbak volnának. De majd eljön ennek is az ideje.
A versolvasó, – mondani se kell, ideálisabb beállítású, mint a regényfaló. Őt nem érdekli az esemény, a pletyka csupán egy emberrel akar ismeretséget kötni s ennek az önmagát elévetíteni tudó léleknek színeiben akar gyönyörködni. S látni akarja a világ fényeinek törését ezen a színes prizmán – ördög tudja, milyen kíváncsiságból. Mégis azt látjuk, hogy az új lírikus nemzedéknek éppen legjobbjaiban erős a hajlam eseményt leírni, önmagukat objektív rajzban mutatni be, s idegen figurákat a részletezés epikai passziójával festegetni. Ők élnek az eseményben s az idegen alakban is természetesen: de a generáció feltűnő közös vonásai arra mutatnak, hogy az új költői lélek komplexumában benne van egy antiindividuális kollektív hajlam is. Vas István, a most jött költő, – talán legelső a húszévesek közt, aki komoly figyelmet érdemel, – ebben az új költői kanyarodásban követi a harmincasokat, még pedig éppúgy azokat, akik a maguk zárt világát rombolják, mint azokat, akik maguk köré új világot építenek. Ez a középenállás is egyik gazdagító belső ellentéte ennek a fiatal költőnek s abban nyilvánul, hogy reálizmusa valami különös romantikus atmoszférában jelenik meg. Szeret tájat és embert állítani lírájába, de ezek a tájak nem valóságosak, hanem álmodottak, vagy legalább is távoliak: tengerek, cédruserdők, a Pamir-fensík vannak felfestve a ködös csillogású háttérbe. Éppígy emberei is: multba merült emberek, eltávolodott lelkek. A spanyol alkonyatban mélázó ősapa képe kísérti, két szép vers-levele szól egy halott baráthoz. A romantika jellemzője mindkét beállítás: az időbeli és térbeli eltávolítás. Viszont ennek a rögfeletti táj- és emberrajznak is megvan a maga íze: a messzibe húzott vonalak a végtelenbe visznek, s a vers kozmikusabb, egyetemesebb lesz.
A magyar lírának megvan az a hatalmas tartóereje, ami például a francia prózának, – belé lehet állni folytonosságába, az örökséget lehet gazdagítani. Vas István költészetében érezni a multat, a távolit és a közelit egyaránt, s ez rokonszenves vonás. – Illyés Gyula költészete azonban túlságosan is nyomja a fiatal költő egyik-másik versét, ez még a kifejletlen erő jele. Mégis bizonyos generációs meghatottsággal olvastam a fiatal társ szép verseit s rátok gondoltam, harmincból negyven felé vénülő fiatalok, édes barátaim, gondolván: végre beérkeztünk! Itt vannak már az utódok.
