IX.
IX.
Most megfordult.
A munkások szemébe merült a mosolya. Most már nem volt fulánk, most valami könnyű szárny volt, mely körülrepülné őket valami édes, hangtalan zümmögéssel.
Várja, hogy tán kis beszéddel köszöntsék.
- Egy hang a népből - gondolja, kifeszíti a beesett mellét. Szinte várja, hogy monéta helyett a hálát tűzik fel dadogó, meleg, egyszerű, keresetlen szavakkal. Tiszta szívhangokkal, melyekből hiányzik a feltünés és ünnepélyesség hideg zöreje.
Előre jön félszegen, még két lépéssel közelíti meg őket, de már útközben éri az első hang:
- Tolakodó!
Körülnéz, mintha nem jól hallotta volna.
Hátraveti a fejét, hátha nem is neki szól? - Persze, hogy nem neki, gondolja meggyőződéssel, hisz ez ki van zárva.
De senkit se lát a háta mögött.
- Nézd csak...
- Ide mer gyünni...
- Elvenni a szegényember kenyerit...
Ő csak áll egy helyen és semmit se lát. Kitágulnak a szemei, de még így is csak zavar kábítja el.
Öklök emelkednek a levegőbe.
Megtörli a szemeit. Hátha vak káprázat az egész?!
De most seprők, lapátok fenyegetődznek.
Megtapogatja magát.
Most ő a piszok, amit el akarnak takarítani?!
Egy kéz nehezedik megcsukló vállára.
Talán már meg is kerülte valaki orvul? Az első támadó?
- Jöjjön csak velem, - mondja ez a kéz, mert meg kell őt védeni.
