Debreczeny Lili: Matematika
Debreczeny Lili: Matematika
Jönnek, jönnek végtelen sorban,
számlálhatatlan, féktelenül
csillognak, ahol napsütötte por van;
jönnek, megállnak, vért is isznak,
tódulnak fölfelé ez alvilági lények,
kik otthon vannak mindenütt,
alul, felül.
A földet ellepik: papiron, pénzen, aranyon
kábít a számuk
nyüzsögnek kézen, szájon és agyon;
befonnak szörnyű hálójukba minket,
vergődünk, hiába,
számolnunk kell:
egy, kettő, három,
sebes a szánk,
egy, kettő, kivonni, összeadni,
jaj
elvérzünk ennyi képtelen szabályon.
számlálhatatlan, féktelenül
csillognak, ahol napsütötte por van;
jönnek, megállnak, vért is isznak,
tódulnak fölfelé ez alvilági lények,
kik otthon vannak mindenütt,
alul, felül.
A földet ellepik: papiron, pénzen, aranyon
kábít a számuk
nyüzsögnek kézen, szájon és agyon;
befonnak szörnyű hálójukba minket,
vergődünk, hiába,
számolnunk kell:
egy, kettő, három,
sebes a szánk,
egy, kettő, kivonni, összeadni,
jaj
elvérzünk ennyi képtelen szabályon.
Egymáshoz adva: lényük változó,
egymásból vonva: lényük változó.
egymásból vonva: lényük változó.
Egy: szerényen, vézna testtel lép előre,
keveset számít, búskodó az egy,
sápadt, átlátszó, árnyszerű a bőre.
Kettő: lehajtott fejjel, furcsa, kampós orral
sántítva jő, a lába gépcsavar,
különös alak, tervet tervre forral.
Három: fakó lepelben jő egy árny, a három,
- kétszer görbült a púpos, vézna háta, -
akiben lángolt s meghalt minden álom.
Négy: csupa szöglet, éles, bántó él ez ábra,
a mértan ő, kilencven fokra lép,
anyag, de súlytalan és egy a lába.
Öt: kis hordó teste víg és gömbölyű,
fején egy szarv, arcán szatír mosoly,
ugrál és habzsol, teste tárt ölű.
Hat: egy furcsa nyúlvány, mely potrohba görbül,
lábatlan testű, rút puhány a hat,
ki osztva sem marad ki már e körbül.
Hét: ó kába szenvedély, regéknek száma,
csaló szerencse, álomküldte hét,
hajlékonytestű, fátylas, ördögdáma.
Nyolc: csavarok, kulcsok, gyűrűk, kerge lánc,
se vége, se kezdet, ő a labirint,
beléfutsz s már többet semmitse látsz.
Kilenc: felül kerek ablakszem rád tekint
egy hosszú, pózna lábon, ő küldi léted
s vidám közönnyel nézi most megint.
keveset számít, búskodó az egy,
sápadt, átlátszó, árnyszerű a bőre.
Kettő: lehajtott fejjel, furcsa, kampós orral
sántítva jő, a lába gépcsavar,
különös alak, tervet tervre forral.
Három: fakó lepelben jő egy árny, a három,
- kétszer görbült a púpos, vézna háta, -
akiben lángolt s meghalt minden álom.
Négy: csupa szöglet, éles, bántó él ez ábra,
a mértan ő, kilencven fokra lép,
anyag, de súlytalan és egy a lába.
Öt: kis hordó teste víg és gömbölyű,
fején egy szarv, arcán szatír mosoly,
ugrál és habzsol, teste tárt ölű.
Hat: egy furcsa nyúlvány, mely potrohba görbül,
lábatlan testű, rút puhány a hat,
ki osztva sem marad ki már e körbül.
Hét: ó kába szenvedély, regéknek száma,
csaló szerencse, álomküldte hét,
hajlékonytestű, fátylas, ördögdáma.
Nyolc: csavarok, kulcsok, gyűrűk, kerge lánc,
se vége, se kezdet, ő a labirint,
beléfutsz s már többet semmitse látsz.
Kilenc: felül kerek ablakszem rád tekint
egy hosszú, pózna lábon, ő küldi léted
s vidám közönnyel nézi most megint.
Egymást szorozva: lényünk változó,
egymást elosztva: lényünk változó.
egymást elosztva: lényünk változó.
Kavarog körben, táncot jár a sor
amint haladnak,
a nullák arclárvája egybefoly;
mennek tovább,
talán a föld alá, hol forr a mély
és számuk számlál ezredéveket
hibátlan számsorban keresztül,
vagy fönt, a levegőtlen ürben,
ércszárnyuk tiszta hangja rezdül
és csillagpályát méreget.
Végpontok ők, a létnek titkai,
gonosz lidércek és angyalkarok,
kiket nem érthet véges ész;
borzasztó, vad, hideg dalok
akkordja szól szájukból, égi szó,
mely földi fülbe hullva
kegyetlen szépség, faggyal éget:
- «Istenfogalmak, halhatatlanok,
mi építjük fel romjaiból
a Mindenséget.»
amint haladnak,
a nullák arclárvája egybefoly;
mennek tovább,
talán a föld alá, hol forr a mély
és számuk számlál ezredéveket
hibátlan számsorban keresztül,
vagy fönt, a levegőtlen ürben,
ércszárnyuk tiszta hangja rezdül
és csillagpályát méreget.
Végpontok ők, a létnek titkai,
gonosz lidércek és angyalkarok,
kiket nem érthet véges ész;
borzasztó, vad, hideg dalok
akkordja szól szájukból, égi szó,
mely földi fülbe hullva
kegyetlen szépség, faggyal éget:
- «Istenfogalmak, halhatatlanok,
mi építjük fel romjaiból
a Mindenséget.»
