K. Nagy Méda: Ez a késői ősz oly furcsa...
K. Nagy Méda: Ez a késői ősz oly furcsa...
Megtermékenyülve valami nagy életakarástól,
állom az ősz tekintetét,
Gyöngysoromról halkan pendülve
harminc szem már lefutott,
szerelmem, mint távoli köd uszik utánam,
elvesző spirál...
A gyermek rég karomban fekszik s mégis,
szemem, ez a két fekete kristály,
mint a fölkavart tó fénylik.
Ott kivül a salviák pirosak,
mint felgyúlt szivem,
s a levelek földre fektetik szerelmes arcukat.
Ez a késői ősz oly furcsa
és a petuniák illata oly nehéz.
- Menj, csukj be minden ablakot!
oldhatatlan bog, föltéphetetlen zár vagy: asszony.
állom az ősz tekintetét,
Gyöngysoromról halkan pendülve
harminc szem már lefutott,
szerelmem, mint távoli köd uszik utánam,
elvesző spirál...
A gyermek rég karomban fekszik s mégis,
szemem, ez a két fekete kristály,
mint a fölkavart tó fénylik.
Ott kivül a salviák pirosak,
mint felgyúlt szivem,
s a levelek földre fektetik szerelmes arcukat.
Ez a késői ősz oly furcsa
és a petuniák illata oly nehéz.
- Menj, csukj be minden ablakot!
oldhatatlan bog, föltéphetetlen zár vagy: asszony.
