Illyés Gyula: Isten ostora
messze jártak már, amidőn
vad robajukra kiszaladtunk,
összegyültünk a dombtetőn.
fény lehetett és hatalom
ott száguldott a sík mezőben
fogat előtt és fogaton.
forgó lakkozott kerekek
s büszke kocsisok vas derékkal
urak és paripák felett.
később, - a gyeplüs Phaëton
szállhatott úgy mint ezek szálltak
azon a nyári hajnalon.
hogy rohantak! - a sok kövér
parádés ló farán sikos, gyors
villámokat dobált a fény.
gyöngyházbélű híg ég alatt
versenyeztek, hátuk megett
nagy port vetettek az utak.
porzott a táj, minthogyha csak
egy láthatatlan kéz mért volna
hátára vad csapásokat.
dühös korbács az ég alól,
melynek csak gyorsan fölkavargó
hosszú nyoma volt látható.
korbács-suhanások alatt
csillognak emlékim mezői
ránganak és jajonganak.
s népét, akit azóta sem
védett itt senki, hacsak a mi,
a költők szava nem.
messzebb száll, - szálljon hát a dal!
sziszegve, élesen, a válasz
kitörő panaszaival!
régi táj felől szeliden
föl nem ragyog reánk csititva
a fényes, anyás győzelem...