Babits Mihály: Dobszó
Vad szobákban lapultam mint fogoly őzike.
Rám ezer zöld szájjal éhen ásitott a kert.
Utáltam az unalmat! pedig csak az nevelt...
Az fogott kézen, az csalt a bokrok indián
sátrába, az hajókázott fenn a kajszifán,
s elvitt a félszerbe hol a hullós sárfalat
támasztotta két dőlt szán a hosszú nyár alatt.
Nyáron a telet kivántam, télen át nyarat:
ojjé, nyáron ülni szánban! télen lomb alatt!
mert engemet te vezettél, mint mást a nyomor.
Te nem voltál olyan meleg, sokkal hidegebb:
kiváncsian forralgattad félénk szivemet.
Zsufa polcok háta mögött kék ujjad kotort,
vén könyveket nyitottál és lefujtad a port:
mint ki cellafalban apró ablakot kitár
és váratlan szárnyveréssel becsap egy madár;
vagy bukanna sziklák közt egy büvölt, furcsa táj:
nyárba vendég télnek arca nézne, télbe nyár...
csak a saját hazánkban vagyunk mi hontalan.
Azért perget egyre marsot szivünk mint a dob,
melynek nyugtalan verője mint két láb topog.
Óh lovacskám, vad dobom, mit topogsz egyhelyütt?
Fáj a bolond sarkantyu mely két oldalrul üt?
Üt, az egyikkel a nyár üt, másikkal a tél,
az egyikkel üt a nappal, másikkal az éj.
Volt-dajkám, az unalom, zokogva elmaradt:
vesszőt futunk, s lehullunk az ütések alatt.