Henrik Pontoppidan: Sas-út
Henrik Pontoppidan: Sas-út
A Nyugatnak
Ez a fiatal sas története. Néhány gyermek bukkant rá a sárgacsőrű fiókára s bevitte a rozzant paplakba; az irgalmas emberek annyira megszerették, hogy később már el se válhattak tőle. Akár a mese «rút kiskacsája», hápogó rucák, káráló tyúkok és bégő juhok közt nőtt föl s úgy beleszokott e környezetbe, hogy - a pap szerint - «valósággal megpotrohosodott».
Legtöbbször fönt ült a disznóólhoz toldott ócska palánkon; onnan lesett a hulladékokra. Mihelyt észrevette a nagy Dorthét, az éter királyfiainak burleszk billegésével futott a telt zsétárhoz.
Néha-néha, főkép szeles vagy záporos időben, afféle ködös honvágy tépázta a fogoly égi sarjat. Ilyenkor naphosszat étlen és mozdulatlan dugta fejét piszkos tollai közé. S hirtelen széttárta szárnyait, mintha menten fölröppenne a levegőbe... de nyesett csonkjai nem birták el; egy pillanatnyi ügyefogyott vergődés után lezuhant a földre, ahol kótyagosságában először jobbra-balra fordult, majd nyújtott nyakkal s szinte szégyenkezve szaladt egy sarokba.
Így élt két évig, amikor az öreg pap megbetegedett és meghalt; a gyászos zavarban elfeledkeztek a királyi madárról - vagy polgári nevén «Klavs»-ról. Szelíden és félősen ténfergett az aprójószág közt, mivel a paplányok mindig rákoppintottak csőrére, valahányszor ösztönei fölbuzogtak a kis szárnyasok ellen. Ugyanekkor langyos tavaszi szél szállt el az országon s a fogoly madár ziláltan repült föl a csűr párkányára.
S egyszer a szabadság láza ismét szétnyomta szárnyait; de most nem terült el a kövezeten. Úgy tört föl, hogy maga is megrettent lendületén.
Kábultan állt meg a tetőn. Ily magasságba sose jutott még. Meg-megforgatta fejét, míg - az égtől és felhőktől elkapottan - megint bele nem csapott a levegőbe... eleinte óvatos mérséklettel, aztán bátrabban és biztosabban... s végül vad vijjogással ívelt a Nap felé. Hirtelen megérezte, hogy sas lakik benne.
Falvak, erdők és tavak suhantak el alatta. Már-már elérte a tiszta menny tetejét, a széles horizont legyőzésétől részegen.
De ekkor megtorpant. A hatalmas, üres tér rémítőn ásított rá. Jaj, hol pihenhet meg?
A folyam völgye fölött szerencsésen elért egy kiugró sziklát. De amikor - még kissé szédülten - visszabámult a paplakra meg a csűrre, új izgalom fogta el. Teljesen idegen tájra tévedt. Sehol egy ismert folt, egy ismert zug.
Fejénél égfúró hegyek emelkedtek - csupasz, meredek, korlátnélküli sziklafalak. S a Nap nyugaton vérvörös felhők közt áldozott le, sűrű viharok és komor éjszakák jeléül.
A magányosság érzése markolta át az ifjú királyi sarj szívét, amikor az est sárga köde elúszott a völgyön. Gyáván pislogott egy darucsapat után, amely krugatva húzott haza tanyai fészkeire. Lecsuklottan gubbadt a kopár, néma bércen.
Egyszerre megsuhog a levegő. Egy fehérmellű nősténysas kóvályog fönt a lángoló esti ég alatt.
A hím egy percig kinyulva figyeli az idegent. Aztán szilajul fölszökken. Szétcsapja szárnyait s a másik mellett terem.
S most az ormok fölött vad hajsza kezdődik... A nőstény egyre előbb és magasabb rétegekben, Klavs mögötte, elnehezülten és zihálón.
Túllendülnek a hegyóriásokon. A Nap még rátűz a legnagyobb csúcsokra, míg jómaguk tovatünnek az alkonyat homályába merült hegygerincek fölött.
Klavs fölhallja az erdők zúgását és a vízesések dörgését.
«Hol pihenünk meg?» - riad föl e szörnyű robajra. Lihegve verdes tovább.
A nőstény egyre följebb, egyre messzebb csalja a piros hegyvonalak fölött.
S kitárul alattuk a végtelen kősivatag. Roppant sziklatömbök hevernek egymáson, egy összeomlott bábeli torony maradékaiként. S a szemhatár egyszerre kitárul előttük. A gomolygó felhőkön túl fölbukkan az örök jégcsúcsok világa, a sas és a csend birodalma. Az utolsó fénycsík fönt szunnyad el a fehér havon. Hátrább a sötétkék ég csillagzik ki.
Klavs dermedten ereszkedik le egy sziklatömbre. A fagy és rémület vacogásával mered e fehér haláltájra és a sötétségből macskaszemekként hunyorgó csillagokra.
S gondolatai ismét fájón fordulnak az elhagyott otthon felé. Eszébe jut a meleg ketrec, ahol most kis barátai összebujva, édesen alszanak. Visszaréved a kövér malackákra, amelyek csemcsegőn álmodnak anyjuk hasán. S fölidézi a vastag Dorthét, aki már a hajnali harangszókor belekezd az etetésbe.
A fagyos-tiszta levegőből folyton búg a nőstény hivása. De Klavs szétnyitja szárnyait s nekisurran az előbbi útnak... először tétován... szikláról sziklára csapkodva... majd mind gyorsabban, türelmetlenebbül, a félelem, a nyugtalanság és a béke rabjaként - haza - haza - haza!
Csak másnap reggel került vissza hebehurgya útjáról. Néhány pillanatig fönt lebegett kedves otthona fölött, szinte a régi rend kiélvezése végett.
Aztán lassan leszállt.
De a balsors résen állt. Az öregbéres, aki nem hallott a sas eltünéséről, beugrott egy puskáért s az egyik fa mögül megcélozta a tyúkrablónak vélt madarat.
A lövés talált.
Pár toll szétröppent a levegőben - s a halott Klavs kődarabként vágódott a trágyalébe.
Mert hasztalan kelünk ki sastojásból, ha ketrecben serdülünk föl.
Henrik Pontoppidan
