Egyetlen nagy mondanivaló tölti be az egészet. Mindegyik vers külön tárgy és hangulatvilága megannyi illusztrációként ehez az uralkodó mondanivalóhoz kapcsolódik, mely nem is gondolati mondanivaló, hanem megfoghatatlan és szóbafoglalhatatlan érzelmi. A kötet egyik legmagasabbra ívelő verse, a Fortissimóra emlékeztető babitsi hév egyik legszélesebb kitörése idézi, inkább indulatával, föl-föltörő és türelmetlenül tolongó szabad hexamétereivel, mint tárgyával. A különös hírmondóról szól, aki hegyi magányában az ősz első szeleire
... föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!
úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak
versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mintha bölcs nyövények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb
tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
Ehez a nagy lírai mondanivalóhoz szolgál preludium gyanánt az esztergomi Verses Napló és ezt zárja le a kötet-záró Az Isten és ördög, két jó hivatalnok, az új Babits tiszta hangú elégiája. De ehez a lírai témához kapcsolódik, mint egyetlen hegyvonal csúcsai, a kötet valamennyi kiemelkedő darabja.
Az elégia, pesszimizmusa ellenére is kibékít a földdel. A felsőbb hatalmak baljóslatú játékaiba fáradt szem megbarátkozik a környezet legapróbb jelenségeivel és úgy tekinti őket, oly figyelemmel és olyan várakozással, mint nemrég a legnagyobbakat. Ezekben a versekben minden kicsinyes és hatalmas, írta Németh László a Verses Naplóról. Az ember valóban kényszerül a legparányibb, a legesetlegesebbnek látszó kanyart is a legnagyobb feszültséggel követni, minden forduló a legmagasabbra dobhatja a költő útját. Már a magyar-szimbolizmus fénykorában is szimbolista-ellenes Babits képzelete sose járt ily frissen, a maga annyira jellegzetes egyéni módján, a valóság és az eszme között, egyikkel sose rajzolta oly pontosan a másikat, sose társított – villanásszerű biztonsággal – ily szélsőségeket. Nincs ürügy. A vers-nyitó kép egy pillanatra tán esetleges, de fölemeli, azonnal egyedülállóvá teszi a megejtő hangulatnak, a léleknek a sorból kizengő szekundálása.
Ez a képzelet legfinomabb fordulataiban is tapinthatóan, néha szinte érdesen anyagszerű. A versek világát ugyanazok a tárgyak, tájak töltik be és ugyanazzal a jelentéssel, mint a hétköznapi világot. A költő nem torzít, nem alakít lelkéhez semmit abból, ami körülötte él. Nem uralkodik rajta, ami a költőknek nemrég még annyira dicsőségükre vált, de nem is töri maga alá. A valóság valóság marad és valóságosan él benne a költő is. Csirke-ólról, malterozó kőművesekről, szemtelenkedő legyekről olvasunk. Egy nyilalásnyi jelképszerűség, mellékjelentés sincs bennük. A legyek valódi, életbeli legyek, ott mászkálnak a költő fülén és zümmögve halnak a ragadós légypapiron. A versbe minden sor újabb anyagot fon és a költemény az összesajtolt víz, vagy levegő példájára sűrűsödik és robban az érzelem érintésére.
Nem az énekes szüli a dalt:
a dal szüli énekesét.
– mondja e kötet egyik jellegzetesen szép versében, majd a főniksz-példázattal így fordítja tovább:
Lobbanj föl, röpits el engem
piros szoknyáid között:
egy dallal ölöm meg azt aki
voltam és már más leszek.
Nehezen megfogható költő. Nincs két kritika, amely ugyanazt mondaná róla, mégha ugyanaz a kritikus írta is. Lelki alkatának minden ismertetése máig kísérlet volt, hasonló a vegyészek munkájához.