LESZNAI ANNA: HALK NÓTA
Senkisem hall, de dudolom a nótám.
Kicsit nagyot hallok, hát én se hallom,
lehet rossz nóta, de lehet hogy jó tán.
Mindegy ez már, mindegy ez már, bevallom,
az őszi lombok arany lábon járnak
s felcsipegetnek minden öröm-morzsát,
Kezemben ugy tartom az életet
mint kicsi korban kukorica-torzsát,
kiről lerágtam az édes szemet:
jóllaktam már, nem történhet bajom -
eldobhatom ha akarom -
s ha kedvem tartja játszom még vele!
- Fiaid elnőttek tőled,
karjuk indája idegen vállra kuszik.
Kedvesed mást néz:
pünkösdi királynő,
kék kristály tavadban, pille sugár közt
más asszony fürdik!
Falatonként hágy el csorba tested,
öregszel!
Szavad; tetted, mellyel öröklét talajába
álmodtad turni magad,
csókod izével sárgul -
tetőtöl talpig belesüppedsz az őszbe!
Mint miveshez mive, dicsérő ének a hőshöz:
nem tér meg hozzád semmi, mit másnak adtál,
hisz téged ettek kik rólad téptek gyümölcsöt.
Lelked gyökerét is immár zsugorodni érzed,
játékos öröklét nem szökteti uj tavaszokba.
Komoly egynyári növény vagy,
egyetlen sorsod nyomában halsz el,
kiadtad magad!
Egy percig még: ön hervadásod
kinja rezeg körötted -
senki se lát meg ezentul!
Ha polgári móddal és könnyel
vetik majd vállra koporsód,
nem téged temetnek!
Elmultál rég, te csók, te öl, te asszony -
csak Isten tud rólad, mert ő meglátja a semmit,
ki maradék nélkül visszafizeti magát!
Jaj mi dukálhat még a vénnek
szegény vénecskének mi jár még!
Félig napfény és félig árnyék,
sánta padka a kertszegélyen
hol mult képekkel elbeszéljen -
senki se kérdi mire vár még.
hogy vidám kezeimbe jusson
szökellt elémbe minden óra.
Dalolva térdepeltem borsón,
megválaszoltam minden szóra,
az életet ölelni kellett -
igy ért tetten minden lehellet.
Rideg évadot váltva jobbal
ontottam nyári záporom!
Ajkam közül kelt ki a nap,
kontyom alól az alkonyat,
méztengeren, tüz himporon
gázolt át vad ifjukorom.
ki már lemorzsolta magáról
mint törökbuzát torzsokáról
örömei piros szemét.
Éjjelre ér - számadást róván
elbámészkodhat szanaszéjjel
teritett tarlók takaróján.
alszik kemény magház alatt,
ponyvát dobtak a vig bazárra,
hamuszin ősz méláz le némán
hol dult avaron, vánnyadt szénán
még illat bujkál szerteszét,
csiklandva elfásult szivét.
Félig napfény és félig árnyék -
vad öröm gyilkos kést ne mártson
a vén szivbe, ki meztelen
piheg elhervadt levelen
mint ért gyümölcs - és megreped
meghal, ha életért eped -