ILLYÉS GYULA: MAGYAROK
ez a fészer, az a pajta,
közöttük az aklok, ólak
egymás nyakába omolnak.
Egy jó szél, ha kedvet kap rá
az egészet elfuhatná.
vetődtek volna e helyre
s azt forgatnák, hogy már holnap
ujra tovább vándorolnak:
amit raknak csak ugy rakják,
ha ledől is, ne sirassák.
végiben már a ló tanyáz,
ablak előtt a pitvarba
bundán éjjelez a gazda,
nézi a csillagos eget,
sohajt is hozzá eleget.
s ha elalszik: fölriadni.
Szunnyad, ébred, ugy néz körül
mint aki a vizbe merül,
amit elkap a valóbul:
még fojtóbb lidérccé torzul.
forgatja nyakát nyugtalan,
föl-fölszimatol a szélbe,
mintha ugorni készülne,
szökni feszült innal vissza,
honába az ősi sikra.
olyan ez az egész falu,
mint egy megtorlott falka juh,
mint egy elvesztett háboru.
Sürü, tömött, mégis olyan,
mint ki a földön maga van.
elnézi magát a holdban.
Mit őrizzen, amit őriz,
lopkodja azt még az ég is.
Ugy dől a panasz belőle,
mintha maga a föld bőgne.
ezer éve idegenben,
tépázva a szélben, éjben,
ezer éve utrakészen
ez a falu, ez az ország,
ez az egész Magyarország.
nem lel mást egy rossz csupornál,
fölnéz a padlás ablakra,
rozsdás kasza csüng ki rajta
gunyolódva, kötekedve,
mint akasztott betyár nyelve.
megbánta tán, hogy idejött,
visszatorpan, kanyarogva
mintha görcsben fuldokolna,
jobbról-balról az árkon át
ráejti a palánk magát.
rejtelmes nagy világ terül,
oly idegen, mint valaha
a Volgának Európa,
hatalmas is, tilalmas is,
elvesztél, ha befogad is.
jó volnának kisértésnek.
Mintha mind évezrede már
cammogna igy ökre után.
Forog fölöttük a nagy ég,
tereli csillag seregét.
mintha az is emlék volna,
emléke egy éjszakának,
mikor tüznél danolásztak,
nem szolgáltak semmi urnak,
mikor még vigadni tudtak.
napod vissza mennyi van még,
talán halott is vagy már rég,
nem vagy több mint hiu emlék,
már hantot rád én is vetnék,
ha a te fiad nem lennék.