TÖRÖK SOPHIE: SIRVERS
s szegény testedet, mely eddig másokért görnyedt.
utolsó helyedig gyengéden vitte a szeretet.
patakban öntötte a penész-szín ég,
gondosan belepve utolsó ágyadat nyirokkal.
vak öklökkel zuhant testedre a föld.
Mint óriás állat ült kövéren fölötted iszonyú súlyával a föld.
Igaz ember! így sülyedtél el minden földi szemek elől örökre.
Így zárult be vak arcod előtt az édes élet örökre.
eleven melegből kirekesztve örökre
világtalan sár ül immár bezárt szemeid fölött.
Gyengéd ütés ez, mint nagycsontú dajkakéz
ütöget pici csecsemő pólyáján altatót...
nem rándulsz meg halott! régi ütések
üszkös emléke nem gyötri már megtört szivedet.
Elszállt kedvesed kerested, óh égi találkozás!
holt kedvesed most végleg meghalt veled.
tükrös szemed töretlen őrizte boldog mosolyát,
melynek immár nincs több tanuja, hogy arcodat halálba fordítottad
A nap gúnyos mosollyal kivillan,
durcásan tépve szét arca elől a vattás ködöt,
mint kíváncsi angyal, hasadt rongyai mögül
ragyogva kitekint - egy perccel utóbb
hogy sötét koporsódat elnyelte a föld.
Könyörgő vággyal hiába hívtam,
hogy legalább koporsód szögein vihess magaddal
egy maroknyi fényt az örök éjszakába...