II.
II.
A mai katolikus költészetnek, a magyar nyelvűnek is, látszólag kedvezőbb a helyzete. Mögötte egy kétezer éves kultúra hagyománya – s mi tudhatjuk, milyen erőt jelent a költészetben a hagyomány – és körötte a világ minden nemzetének testvér katolikus irodalma, sőt minden fajta egyházi irodalma, amelyből mindég, mint közös vagyonból vehet, az eltulajdonítás vádja nélkül, hisz egy az eredet és egy a cél. Lássuk, mit merített ebből a két bámulatos és gazdag forrásból, mire használta, hogy virágoztatta fel véle a maga mezeit itt a Duna-Tisza vidékén?
Az örökség, a látszat ellenére is, édeskevés. Minél kiváncsibban vizsgáljuk költészetünk történetét, annál nyugodtabban mondhatjuk ki a máskép büszke megállapítást: irodalmi életünk Pázmány óta nem ismerte a felekezeti kérdést. Voltak katolikus vallású költőink, íróink, legnagyobb részéről megállapíthatjuk, hogy vallásos világszemléletű volt; olyan költőt azonban, akinek költészete jellegzetesen katolikus, nem ismerünk. Ki merné akár Berzsenyit, akár Vörösmartyt, akár a Kisfaludyakat oly értelemben katolikusnak minősíteni, ahogyan e fogalmat manapság értelmezzük? Alkatukban, jellemükben (a híres dunántúli alkat) ha elárultak is némi katolikus vonást, ez nyilvánvalóan környezetük és neveltetésük nyoma; eszméikben, költői munkásságukban legkisebb gondjuk is nagyobb, mint a katolicizmus jelene és jövője. Az Egyház, de még a katolikus hitvilág is, mint sajátosság távol állt a magyar irodalom érdekkörétől. (Legfeljebb gúnyolták, vagy ostorozták, mint Petőfi.) Ezt az idegenséget leghívebben ép a papköltők példázzák.
Az újjáéledés korában ezek, már számuknál fogva is, jelentékeny szerepet vittek. Kollonics szerencsétlen szelleme, mely egy századon át jelentette nálunk a katolikust, mintha oszlóban lett volna; ha az Egyház még nem is, tagjai már észreveszik a külön magyar nemzetet s mi ezzel akkor azonos, a nyelvet és irodalmat. Komoly tanítók és szerzetesek verselnek és lelkesen, hogy magyarul, de milyen szerzetesek és katolikusok ők? Költeményeikben Ámorok, Terpszihorék, zefirek és faunok nyüzsögnek, – ezek után inkább valami pogány ledérség visszasiratóinak tekinthetnénk őket, a jámbor atyákat, semmint Róma felszentelt bajnokainak. A valódi szent ügy, az édes nyelv csinosítására németes eklogákat írnak, véletlenül sem akadt tollukra Krisztus neve, költői mivoltukban tán barbárnak is ítélték, mint latin példaképeik. Bájos idilleken járt a fejük, mint Czuczoré, akit a maga korában egyenesen sikamlósnak tartottak, még a világiak is és nem minden alap nélkül. Irodalmi munkásságáért püspöki megrovásban részesült.
A nemzeti irodalom hálásan emlékezhetik róluk, az Egyháznak egy szava sem lehet. Tárkányit, Mindszenty Gedeont, a zsoltárfordító Kálmánt talán fölemlítheti, itt azonban az irodalomnak kell némán maradnia. A három közül egyiket sem nevezhetjük költőnek. Legjobb esetben is epigonok voltak s ráadásul még epigonok epigonjai, mint Tárkányi Garaynak. Csoportosulásaik, mint Sujánszky »Őrangyala«, hatás nélküli.
A század elején fellépő katolikus, illetve papköltők, Harsányi Lajos és Sik Sándor ha visszanéztek, gyönyörű pusztaságon jártathatták szemüket, le egészen Faludiig. A múlt átkozottul szabadelvű; aki az Egyházat említi, sötét csuhásokról morog, még a szelid Bajza is. Jámbor Pál, Hiador nevét a szomorú emlékezetű Petőfi-ellenes hadjárat tartotta fenn, bár ne tartotta volna. A múltból nincs mit meríteni.
De Harsányi is, Sik Sándor is inkább irodalmi hítü, mint katolikus. Harsányi Babits-hatású szonetteket ír és eszmevilágától, versei hangjától bátran elfért volna a Nyugat első csoportjában. Témáit kezdetben Heredia módjára dolgozza fel, külsőségesen; ez, noha pompázó, dísszel és arannyal teli, csak a snobok szemében jelenthet katolicizmust, Őreá is, Sikra is a korabeli költői áramlatok nagyobb befolyást gyakorolnak, mint az egyháziak. Harsányi »Toronyzene« verskötetében, 1917-ben ilyen című verset találunk: Emlék, nehéz illatú ó bor!, mely ezzel a sorral kezdődik: Nap! Égi, fényes arcú isten! «A boldog költő»-ben (1926), a »De Profundis«-ban (1927) a vers tárgya már egyházi, de hiányzik belőle a belső élmény s ezzel együtt a meggyőzés ereje. Legsikerültebbek még hazafias versei és azok, melyekben hivatásának külsőségeiről beszél, példáúl a Magyar Pap:
…Távol az udvaron a gazdasága,
Fehér ökörök és jóillatu szénák,
Álmos cselédek, félők nagyuruktól,
Ki hallgatag s kinek a keze s szive
Mint alabástrom.
Atyja, ura a nagyhatáru népnek…
Fehér ökörök és jóillatu szénák,
Álmos cselédek, félők nagyuruktól,
Ki hallgatag s kinek a keze s szive
Mint alabástrom.
Atyja, ura a nagyhatáru népnek…
Fájdalommal, de ráismerünk valamire, ami jellegzetes; ez a magyar klérus: javai épúgy gondot adnak neki, mint hívei s azok is »félők nagyuruktól«. Távol áll tőlem, hogy gúnyolódjam s az »atyja, úra a nagyhatárú népnek« sort is tisztára a vers eleven realizmusa érdekében változtatnám »nagynépű határ«-ra. Minderre később, a francia példa taglalásánál lesz szükségünk.
Sik Sándor is inkább hazafi, mint katolikus. Első versei kurucságába a hagyományos osztrák-gyűlölet mellett, mintegy politikai egyensúlyozásul és Ady példájára franciás, az akkori Nyugat ismertette franciásság és nyugatosság vegyül. Ady hatása kezdetben, hogy úgy mondjam politikai és ezen át terjeszkedik. Csakhamar a hatásnak érdekes példájával találkozunk, az ellen-hatással, mely kirívóbb a szokásosnál. A Halál Rokonára Sik megírja »A Hajnal Szerelmes«-ét.
Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.
Későbbiekben úrrá lesz rajta az Ady-hatás rosszabbik oldala, eddig az egyedüli Ady-hatás, a verbalizmus. A huszas évek szomorú kisgazda-renaissance-a után, mikor ő is megírja a maga ódáját a Paraszt-Szfinkszhez, a döngőléptűhöz, hátrafelé harcolva kivonul a modernségből; költészete kisebb igényű lesz, de tisztább, rendezettebb. Hazafiságában, katolicizmusában is mutatkozik valami élményszerűség. Ha pályája előbb ér ehhez a fordulathoz, tán ő az, akihez a későbbiek igazodnak. Kortársai között még így is ő a legfigyelemreméltóbb, a legkultúráltabb.
Se neki, se Harsányinak nincs befolyása a következő nemzedékre, amely már határozott katolikus programmal indul. A múltból még most sincs mit átvenni, – költő nincs, Pázmány óta igazi nagy egyházatya nincs, főleg olyan nincs, aki az irodalom és a művészetek területén is méltó fegyverzettel állt volna síkra. Prohászka minden olvasottsága ellenére is amateur, hisz ép az amateurre és a félműveltre jellemző, hogy rengeteget olvas, rengeteget kommentál, de minél többet beszél és minél magasabbról, annál jobban elárulja magát. Prohászka nem az a varázsló, aki vizet fakaszt a sziklából; gondolatai egyenetlenek, lelkülete ingadozó, proféciái és katolicizmusa nem ment a türelmetlenségtől és demagógiától. Kételyei, bírálatai nem ráznak meg, őszintesége inkább kárára van; filozófiájában is szónok.
De a legújabb mozgalom, mely magát katolikusnak vallja s melynek költészetével ismerkedni szeretnénk, nem is őreá tekint, ha szellemet keres. Vezérlő szellemet különben is, mint láttuk, az egész magyar multban hiába keresne. A katolicizmus szellemét ma az Egyház legmostohább leánya, Franciaország melengeti és sugározza szét az egész világra, valóban elevenen és csábítóan, mint mindent, amit Franciaország küld.
