V.
V.
A látszólag oly nagy anyagból alig maradt valami a szitán s az sem az, amit napfényre szerettünk volna hozni. Egy ezredéves világszemlélet költői megnyilatkozásait kerestük; sem a multban, sem a jelenben nem találtunk jelentős alkotást. Ami költészet volt, másodlagos költészet volt s még így sem ebből a világszemléletből táplálkozott. A katolicizmus, mely a társadalom minden területén hatalmat és tekintélyt szerzett, a költészet területén semmi eredményt nem tud felmutatni. Szellemi mozgalmai az agitáció jegyében és nívóján folynak; képviselőiből, mint mondottuk, hiányzik az élmény és a meggyőzés ereje. Legtöbbjük más viszonylat révén került az Egyház közelébe s ez meglátszik műveiken: elfogadtak és szolgálnak valamit, ami egyéniségüket inkább fojtja, mint felszabadítja. A huszas évek során francia, különösen Claudel és Maritain hatása alatt megindult valami neokatolikus mozgalom, irodalomból indult és nem lett több rövid irodalmi divatnál. Kezdeményezőinek, mint később kiderült, nem a katolicizmus, hanem a maguk zsidósága volt a problémájuk. A későbbiek alkotásaiban is több az elhatározás, mint a hit. Gyanut kelt, hogy rendszerint akkor fedezik fel Rómát, amikor ez nem csak áldozatot nem, de előnyt jelent. Kételkedővé tesz, aki a marxizmus csődjére a munkásuralom bukásának másnapján jő rá, s még kétkedőbbé, aki a konszolidált ellenforradalom kurzusában akar mártírhitet tenni Krisztusért.
Amilyen szerencsés helyzetben van a francia Egyház, olyan nehéz a magyar állapotja, a szellem szempontjából. Apostolokat vár és könnyen zsoldosokat kaphat. Számos irányelvéről a szemérem tiltja a beszédet. A piacról veszem a szót, de magamnak is pirulnom kell, ha egyházi ajakról a lemondást, a szegénységet, a földi javak megvetését, a szellemnek a matéria feletti elsőbbségét hallom magasztalni. Elfogultságot érzek, ami a művészi alkotásnak, mely meggyőzni akar, legnagyobb veszélye. Így olvasom ifjú arisztokratáink «aktív katolikus» folyóiratát, a «Korunk Szavá»-t is és itt az ellentmondások hallatán szégyenkezésemhez valami gyanakvás társul. Mint Mécs László, ez a folyóirat is izgat. Én megzavarodom s nem tudom, a forradalmiság, vagy a katolicizmus őszinteségében higyjek-e.
Ez a szellem és az anyag örök ellentéte.
Az anyag bilincsbe köti a szellemet, s annak, hogy megszabaduljon, le kell vernie béklyóit, – nincs más mód, s ezt maga az Egyház is vallja. Mit mondjunk? Láttuk a francia példát. Ezt a próbát kívánjuk a magyar Egyháznak is; a súlyos nehezékek hulltán szelleme, a századok óta szunnyadó, tán fölriad és kiszáll a küzdelemre, mely az új világszemléletért folyik.
