Ebédutáni megbeszélések.
Ebédutáni megbeszélések.
– Ez a vendéglő valamikor híres antiszemita-tanya volt, innen intézték a tiszaeszlári perrel kapcsolatos fővárosi mozgalmakat is és akkor még a «Fehér Szegfűhöz» volt címezve, mert fehér szegfű volt az antiszemiták virága – kezdte volna «Pali bácsi» ebédutáni visszaemlékezéseit.
– Ez még az öreg Svertetzky idejében lehetett így, – felelt kurtán Svertetzkyné. – «Pali bácsi» is bizonyosan esti vendég volt abban az időben, mikor az asztaltársaságok még virágoztak.
– Bizony, fiam, – felelt hosszant elnyújtott hangon «Pali bácsi» és lelankadt szempillákkal nézett körül. – Esti vendég voltam én boldogult nőm idejében. Bezzeg most, özvegységemre ágyban vagyok minden este. De a kapukulcsom most is itt van a zsebemben, akkor maradok ki, amikor akarok.
Svertetzkyné, mintha a két dolog között összefüggés volna, most hirtelen azt kérdezte a szokott tiszteletteljességgel ülő Kraut úrtól, (aki látszólag az öregúr előadására figyelt):
– Mondja Kraut úr, miért nem önállósította magát annyi esztendő óta?
– Minek és kinek? – kérdezte Kraut Ede szabályosan, mint az egykori jockey, amikor megkérdezték tőle, mért nem nyert lovával? – Minek és kinek?
– Tehát nőtlen ember maradt?
– Nagyon természetesen.
– Lássa, én férjhezmentem.
– Egy nőnek más a helyzete, – felelt Kraut még szabályosabban, mint mikor az örökigazságokat mondják ki.
– Sajnos, gyermekünk nincs, az ember nem tudja, kire dolgozik. Pedig szép derék ember az uram. Hiszen látta?
– Volt szerencsém láthatni, de csak most volt szerencsém láthatni Svertetzky urat…
Most «Pali bácsi» szólt bele a tárasalgásba, mert bármilyen jóllakott, szeretett néha életjelt adni magáról:
– Vilmos nagy politikus. A török-magyar barátság megszilárdításán fáradozik – mond «Pali bácsi» egy benfentes házibarát tudatosságával.
De Kraut Ede mozdulatlan arccal folytatta az asszonyhoz intézett szavait:
– Akkoriban még, amikor nagyságos asszony édesanyjának vendéglőjébe jártunk át Óbudára, mert ott mi, kaszinói személyzet, Kövesi, a főszakács, Landsknecht Mátyás, a főkomornyik, Pilcser János és a többiek szabadabban mulathattunk, mert elvégre a fővárosban ismertek minket, akkoriban még Svertetzky úr nem volt a láthatáron.
– Nem is lehetett, mert ő józsefvárosi volt, én pedig óbudai lány, – felelt az asszony.
– Vili valóban igazi «józsefvárosi», – mond elismeréssel «Pali bácsi» és ujjaival malmozott.
Kraut úr egy rövid, csodálkozó pillantást vetett «Pali bácsira», mintha annak közbeszólásai nem illenének a tárgyhoz, majd így folytatta:
– Velünk járt Carslake, a jockey, akinek társaságáért hercegek versengtek, de ő inkább velünk jött Óbudára bort inni, dohányjövedéki szivart szívni és néger-táncokat táncolni. Persze a sógora, Hyams is velünk tartott.
– És az a nagyorrú ember, az a ragyás?
Kraut úr lenézőleg legyintett:
– Talán Bobby-t, azaz Huxtablet, a «püspököt» tetszik gondolni, akinek «Blizzard» gyanús lovaglása miatt Szemere Miklós törte ki a nyakát a bécsi Jockey Clubban, mikor vizsgálatot kért ellene?
– Nem, – felelt határozottan a vendéglősné. – A nagyorrú, aki az urak társaságával járt hozzánk: nem volt jockey.
– Akkor csak a Pardubitzer lehetett! – felelt Kraut Ede s ezután kis előadást tartott Pardubitzerről.
– Pardubitzer szegény «beamter-ember» volt egész életében, a nyugdíjacskáját élvezte, mert özvegy ember is volt. Szóval olyan ember volt, aki orrfúvás után mindig szétnyitotta a zsebkendőjét és megnézte annak tartalmát.
– Ez volt az illető! – mondta most Svertetzkyné.
– És néha a legjobb tipeket hozta a fogadóirodákból. Pontosan tudtuk, mely lovakon «fekszik» Szemere Miklós pénze, de Péchy Andoré is. Nekünk is bőven volt akkoriban pénzünk. A kaszinói főszakács Pardubitzer tipjei után nem egyszer fogott kettős és hármas «eventeket».
– No és ön is Kraut úr!
– Tévedés, – mond a lehető legkomolyabb hangon Kraut Ede. – A legnagyobb tévedés. Mert én akkoriban, amikor az óbudai Zamárdi-utcába jártam, nagyságos asszony édesanyjának vendéglőjébe, fogadalmamhoz híven: nem játszottam a lóversenyen. Egyetlen krajcárral sem voltam érdekelve, mialatt Kövesi, a főszakács és a többiek, Pilcser János, Huxtable, Carlslake, Szemere Miklós, Péchy Andor, sőt még Pardubitzer és a kaszinó huszárja, Viktor is zsebelték a nyereségeket, mert éppen olyan idő járt a turfon, hogy a titkos tipek beváltak. De én tartottam nagyságos asszony édesanyjának tett fogadalmamat.
– Tudom, Kraut úr, – felelt Svertetzkyné és a távolba nézett, mialatt könnyes lett a szeme az egykori fiatal Krautra gondolván, aki ilyen áldozatot hozott valaha egy cél érdekében.
– Sajnos, «a dolog» nem sikerült, – folytatta Kraut. – Én nőtlen ember maradtam. Elveim közé ma az tartozik, hogy bizonyos alaptőkén kivül, mondjuk a főpincéri kaución kivül: a többi pénznek dolgozni kell. S így ismét játszom a versenyeken, persze korántsem olyan esélyekkel, amelyeket a régi összeköttetések révén nyerhettem volna. De a pénz dolgozik és nem harisnyában hever.
– Az én uram még csak kártyázni se szokott, – felelt Svertetzkyné és a szeme még mindig könnyes volt.
– Valószínűleg megtartotta a fogadalmat, amit a Zamárdi-utcában kivettek tőle.
– Igen, anyám szerette a fogadalmakat. Ne haragudjon Kraut úr, az ön fogadalmában nem bízott és ezért nem lehetett szó a tervezett házasságról.
– Mi más emberek vagyunk, mint a józsefvárosiak. Mi azt mondjuk, hogy a pénznek dolgozni kell. Mi is dolgozunk, reggeltől-estig, a végén mégis meghalunk. Miért kell a pénznek élni?
Krautnak ez a furcsa kijelentése meglehetősen zavarba hozta Svertetzkynét, fel is állott az asztaltól, hogy régi kérőjének a mondásán a konyhán elgondolkozzon, csak «Pali bácsi», ez az angyali vendég adott igazat Kraut úrnak:
– Igaza van, Ede barátom, magam is csak addig nyújtózkodom, ameddig a takaróm ér.
De Krautban most már régi emlékek zsibongtak, mind elgondolkozottabb lett az arca és hosszasan nézett az asztalterítőre. Végre váratlanul és remegő hangon megszólalt:
– Nem bánok semmit a mult időből, mindig volt valahogy, így, vagy amúgy. De azt az esztendőt, ameddig a fogadalmamat tartottam, még csak tájékára se mentem a gyepnek, a másik oldalra kerültem a fogadó-irodák előtt, bedugtam a fülemet, amikor arról hallottam, hogy barátaim, ismerőseim, kollégáim: mennyit nyernek «Tokió» győzedelmein, azt az esztendőt, uram, komolyan sajnálom.
– Nem kell sajnálni semmit, ami elmult, – felelt «Pali bácsi» lappadó szemhéjai mögül.
Kraut Ede olyan megvető pillantást vetett az öreg vendégre, amelyet az megérdemelt. Nyilván azt gondolta magában, hogy nem lehet vén szamarakkal vitatkozni.
