György Oszkár: STEFAN ZWEIG: JEREMIÁS • Vér Andor fordítása
György Oszkár: STEFAN ZWEIG: JEREMIÁS •
Vér Andor fordítása
Vér Andor fordítása
Zweig ezt a drámai költeményt akkor írta, mikor a világháború még fékeveszetten tombolt. Azoknak a keveseknek, akik akkor is már láttak, az az egyetemesen tragikus sors jutott osztályrészül, hogy figyelmeztessenek, s egyben tudják is azt, hogy szavuk hiábavaló, a végzetnek előbb be kell telnie, hogy igéiket meghallják a pusztaságban.
A magyar kiadás előszavában Zweig ezt írja: «Jeremiás című tragédiámat 1915–16-ban írtam, hogy bensőleg győzzem le a háborút, amely morálisan nyomasztó súllyal nehezedett rám. Azokban az időkben a cenzura teljesen lehetetlenné tette a háború problémájának nyilt megvitatását és a béke útját egyengető megértés politikájának hirdetését s mi kevesen, akik nyitott szemmel láttuk a közelgő katasztrófát, hallgatásra voltunk kárhoztatva, ami szinte égette az ajkainkat. Költői szimbolumot kellett tehát találnom, amely az előrelátó kétségbeesésnek ezt a lelkiállapotát híven érzékeltesse és mi állhatott hozzám közelebb vér szerint, mint Jeremiásnak, a halhatatlan figyelmeztetőnek prófétai alakja? Lassanként költőileg is megérlelődött bennem a probléma…
Csak mikor bizonyos voltam benne, hogy ez a tragédia nem gyáva rezignációban, de a teremtő erejű szenvedés himnuszában fog kicsendülni, kezdhettem el a munkát, s még javában tartott a háború, mikor végére értem…»
Miért kellett egy nép és egy látnok tragédiájának így kicsendülnie? Amikor a sors beteltén a próféta különállása megszűnik s a megjósolt szenvedésben a tömeggel egyesül, megint ő emeli fel először a fejét, ő, az örök riasztgató és örök hívő.
Keletkezésekor a darabnak elsősorban pacifizmusa volt időszerű, de benne van az író-próféta kitagadottsága is, az akkori idők nem egy írósorsa. S ma, majd húsz év múlva, mikor a mű magyar fordítása először jelenik meg, a zsidóság sorsa – melyről ez a költemény szól – időszerűbb, mint valaha. Zweig nagyságára vall, hogy még ezt az örök időszerűséget is mintha előre látta volna.
Szelleme a tárgy egész nagyságát be tudja tölteni. S ugyanakkor feloldja nemcsak e nép tragédiáját, hanem az ebből a népből származott írók tépettlelkűségét s a tulajdon sorsát is. Így talál el az önnön mélyeibe a vele egyszármazású Werfel és Wassermann is. E tragikus egyéni sorsból sincs más menekülés, mint a tragédia fenékig ürítése, hogy fönségbe csendülhessen át. Mennél magasabbra akar nőni a fa, annál mélyebbre ereszti gyökereit abba a talajba, amelyből kinőtt.
A nagy költemény végéről, a fogságba vonulók himnuszaiból idézünk:
«…mi lépünk és lépünk és lépünk
önnön erőnknek a mélyeibe,
amely e földből szívja öröklétünk,
s szenvedésektől ég a hite.
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
mi a földnek egyetlen hontalanja,
mi minden öröklét örök vándora,
széthullt népekből
utolsó marék,
mely hazavonul
Istenhez, ki a kezdet és a vég,
míg a hazánk is ő maga lesz majd,
ki nyugtalanul, mint mi, csillagokkal
kereng fénylőn e világ között
s felolvadunk lassan a Láthatatlanba:
nép, mely elveszett, szellem, mely örök.»
önnön erőnknek a mélyeibe,
amely e földből szívja öröklétünk,
s szenvedésektől ég a hite.
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
mi a földnek egyetlen hontalanja,
mi minden öröklét örök vándora,
széthullt népekből
utolsó marék,
mely hazavonul
Istenhez, ki a kezdet és a vég,
míg a hazánk is ő maga lesz majd,
ki nyugtalanul, mint mi, csillagokkal
kereng fénylőn e világ között
s felolvadunk lassan a Láthatatlanba:
nép, mely elveszett, szellem, mely örök.»
E töredékből is kitetszik, hogy a fordító Zweighez méltó nyelven tolmácsolja az eredetit. A darab egy része kötetlen nyelvű; a fordító Vér Andor stílusa itt is átélt és áthevült, a biblia ritmikus prózája, mely sokszor magának a profétának nagyszerű szavaival is átszőtt. S ez ótestamentomi stílbe különös ízzel s mégis művészi ötvözetté forrva vegyülnek az Ámok s az Érzések zavara írójának új mélységeket feltáró mondatai.
