KOMJÁTHY ALADÁR: MIKOR A NAP FELKEL
KOMJÁTHY ALADÁR: MIKOR A NAP FELKEL
A kis ház az országút mellett állott a szőlők közt s apró ablakaival kifigyelt az útra. Nem sok látnivaló akadt. Munkások, akik a szomszéd faluból a városba jártak dolgozni, tarisznyás parasztok, akik pipával az agyaruk közt kényelmesen ballagtak, néha szekerek s a hetenkint tartani szokott vásárok után az árokba elkalandozó disznók, malacok, békés tehenek ujdonsült tulajdonosaikkal.
A kis ház apró, púpos, csúnya gazdája mindent alaposan megfigyelt a tarkójára tolt kerek, zöld kalap alól, egész nap szorgalmasan köhécselt, de azért egyik cigarettát a másik után sodorta. Ha a szőlők megmunkálása már megkezdődött, vagy pláne szüretkor, mikor asszonyok, lányok sűrűn jártak munkára, gyakran megjelent a ház előtt s olyan furamódjóízűen eltréfált a fehércselédekkel hogy azok csak úgy dűltek jobbra-balra a nevetéstől s minden rosszal fenyegették haszontalanságaiért.
– Majd lesz magának, ha megtudja az asszony, hogy lányok után jár – sápítozott a fiatalabbja.
– Én járok utánatok? – vonta meg a vállát a kis púpos. – Hát nem ti gyüttök erre?
A lányok nevettek s tovább mentek.
A szép augusztusi holdfényben most egyedül pöszmötölt az udvaron. Az asszonynak valami munkája akadt a városban s bent maradt. Árnyéka élesen ugrált ide-oda a falon, amint járt-kelt. Odament a disznóólhoz s élvezettel hallgatta a két süldő egyenletes szuszogását. Kár, hogy az egyiknek gyönge a lába, idő előtt kell majd levágni. A házinyulak ketreceikben egymáshoz bújva aludtak s az eperfán elhelyezkedett tyúkok halkan megmozdultak, mikor elment alattuk.
Belépett a házzal szomszédos kis szőlőbe. Kifeszített drótok mentén katonás rendben sorakoztak a tőkék. A megpermetezett levelek kékesen csillogtak a fényben s a még keményszemű, tompább színű fürtök csöndesen megbújva ígérgettek jó szüretet.
A szőlő is, akár a ház, cseppnyi volt, de az övé. Néha egy-egy pillanatra kétely szállta meg, maga sem hitte, hogy mindez tényleg az övé, az ő tulajdona s ilyenkor gyorsan megsímogatta a ház falát, vagy valamelyik szőlőlevelet s megnyugodott.
Bizony álomnak is beillett, hogy több mint negyven esztendei kemény és kétes élet után most itt járt a magáéban. Ami volt, az már nem számított. Apróbb tolvajlások, vadorzások, amiket egyébként sohasem tudtak rábizonyítani, elfeledett dolgok voltak. Amint akadt egy talpalatnyi föld, ahol megvethette a lábát, becsületes emberré lett, mert egyszerre értelmet nyert számára a becsület. A nyomor fiait, akik közé valamikor ő is tartozott, kezdte gyanús szemmel nézni, ha nem vetette is meg őket. A kis ház és a kis szőlő áthághatatlan szakadékot húzott közéjük. Most már ő nem lopott, de tőle lophattak s kész volt jogos tulajdonát akár fegyverrel is megvédeni.
Visszaindult a ház felé s észrevette, hogy a kapu előtt magas férfi álldogál.
– Hé, mi kell? – szólt rá.
– Kaphatnék éjjeli szállást? – kérdezte az idegen s már be is lépett a kapun.
A gazda gyanakodva, kelletlenül nézte.
– Hát – mondta bizonytalanul. – Azt sem tudom, kiféle maga.
– Szegény ember vagyok – válaszolt s fáradtan leereszkedett a ház előtt álló egyik kis hordóra. Hatalmas, durva kezeit előre nyújtva a térdeire helyezte s eltakarta velük a két hatalmas foltot, amelyek élesen elütöttek a nadrág avitt, szürkésfekete színétől.
– Messziről jön?
– Messziről – hangzott a válasz, az is úgy, mintha nagyon messziről jönne.
– Miből él?
– Alkalmi munkából, ha van. Aztán tovább megyek.
– Hm – mondta a púpos és a holdat nézte. Majd az idegenre fordította a tekintetét.
Hatalmas szál szikár ember volt. Hosszú, lószerű arcából erős pofacsontok ugrottak elő. Apró, szürke szemei halványan csillogtak a lehúzott, ócska kalap alatt. Lábain ormótlan, szíjjal összefűzött szeges bakancsok.
– Hm – morgott újra a gazda s elgondolkozva cigarettát kezdett sodorni.
Az idegen szemei vágyakozva tapadtak a vékony, fehér papírra s a dohány hosszúkás, barna szálaira.
A házigazda észrevette, valahogy megesett a szíve az emberen s hirtelen átnyújtotta neki a kész cigarettát.
– Köszönöm – mondta ez s megviselt arcán halvány vigyorgás szaladt végig.
A púpos magának is sodort, aztán az öngyujtót a másik orra alá tartotta. Fényénél jól belenézett az arcába.
Szótlanul füstöltek. A hold erős fényében játszadozva tekeregtek a kékes karikák.
– Hát hogy adjak én magának éjjeli szállást? – szólalt meg hirtelen a házigazda. – Hátha megől az éjjel.
Az idegen egy pillanatra mintha megriadt volna. De aztán csöndes hangon csak ennyit mondott:
– Nem bántok én már többé senkit.
– Hát már bántott? – kérdezte a púpos.
A másik nem felelt. Felsóhajtott és elfordította az arcát.
A házigazda tűnődve vizsgálta. Tanakodott magában. Végre döntött.
– Kerüljön beljebb – hívta.
Beléptek a konyhába. A sarokban deszkából összetákolt fekvőhely, a tűzhellyel szemben kis faasztal székkel. Az asztalon nyitott könyv s hanyagul odadobott ócska, fekete kalap.
Székkel kínálta a vendéget s maga is leült. Felemelte a kalapot. Vörösborral teli nagy pohár tünt elő. Elmosolyodott.
– Rajta tartom a kalapot, hogy ne kelljen mindenkit megkínálni belőle. De magának adok. Saját termés, tiszta bor – fűzte hozzá büszkén. – Nincs megkeresztelve.
– Én nem iszok – tiltakozott az idegen, szinte riadtan.
– Nem-e? – hitetlenkedett a púpos. – Hogy lehet az? De furcsa ember maga hallja-e? – tört ki belőle. – Így visszautasítani a szíves kínálást! Nem lehet magán kiigazodni. Talán azért akar józan maradni, hogy könnyebben végezhessen az éjjel velem – mondta félig tréfásan, félig komolyan. – De nem fog ám az olyan könnyen menni.
– Nem bántok én már többé senkit – ismételte a másik halkan s szomorúság csendült meg a hangjában.
– Hát bántott? – dörrent rá a púpos, de most már úgy, mintha a bírája lenne.
Kemény csend támadt. Az idegen a kis petróleumlámpa kormos üvegének furcsa rajzain merengett. Arca nyugodt volt, de a melle nyugtalanul emelkedett és süllyedt.
– Én az apámat öltem meg – robbant ki hirtelen belőle a szó.
A házigazda szemefehérje a zöld kalap alól ráriadt az idegen arcára.
– Az apádat? – ismételte elrémülve s akarata ellenére is tegezte, mintha a szörnyű bizalmasság közelebb hozta volna őket egymáshoz. – S most mért mondod meg ezt nekem?
– Magam sem tudom – nyöszörögte a másik. – Néha, ha kérdezik, meg kell mondanom.
– Hogy tehettél ilyet? – háborgott tovább a púpos. – Disznó vagy – mondta mély meggyőződéssel s felindulásában nagyot húzott a pohárból, de a szemét még ivás közben sem vette le a másik arcáról.
Az idegen nyugalmat erőltetett magára.
– Az ilyen nagy bűn – kezdte színtelen hangon, – egyszerűbb az, mint a legtöbb ember gondolja. Elkövetni csak egy rossz perc, de ami utána jön, az a nehéz.
– A börtön, mi? – mondta a házigazda megvetéssel.
– Az semmi – legyintett a másik –, de itt bent ni – s a mellére mutatott –, itt van a baj.
Elkomorodott s halvány szemei egészen eltüntek a kalap árnyékában.
– Hát hogy tetted? – firtatta a púpos.
– A harctérről jöttem haza szabadságra, huszonnégy hónap után. Sokat csatáztunk, betyár idők vótak. Nagyon sok jó komám a szemem láttára esett el. Ki fejlövés, ki szívlövés, ki haslövés. Vót, akit a gránát tépett szét, vagy a lángszóró sütött meg. Az a legcsúnyább. Mikor hazaértem, gondótam, hogy fogok én örülni ennek a pár napnak. De tudja Isten, mindig azon járt az eszem, mi lesz a feleségemmel, meg a pulyámmal, ha én is úgy járok, mint a többiek, Már aludni sem tudtam, csak egész éjjeleket forgolódtam az ágyamban, vagy felkeltem s kimentem sétálni a hűvös, éjszakai levegőre. A feleségem többször megkérdezte, mi bajom? Semmi, feleltem, aludj, de egyre láttam, amint belöknek a gödörbe, mint annyi bajtársamat. Nem féltem én, csak úgy ült rajtam ez a lidérc.
Végre mikor már nem bírtam s hiába ültettem a pulyát az ölembe, attól sem nyugodtam meg, odamentem az apámhoz.
– Nézze apám – mondtam neki –, pár nap múlva visszamegyek a harctérre, akármi érhet. Nem tudom, mi lesz ezzel a pulyával, meg a feleségemmel, adja ki a jussomat.
Az öreg kis, mérges, vörösarcú, paprikás ember volt, özvegy. Gyűlölte a feleségemet, nem tudom miért s valami beste, rongy nőszemély is fűtötte. Az asszony nekem sohase panaszkodott, de másoktól nagyon csúnya dolgokat hallottam.
– Hogy mi lesz velük? – kiáltotta magas, éles hangon. – Hát majd elmennek koldulni, vagy éhen dögölnek.
– Éhen dögölnek? – ismételtem én, de ahogy most visszaemlékszek, olyan nyugodtan, mintha azt mondtam volna: «délután eső lesz» s a kezem ügyébe eső székkel fejbevágtam. Azonnal vége volt. Nyilván nem voltam magamnál akkor.
Kis időre elhallgatott. Hosszú lóarca tompa fényben csillogott, mint mikor a belső hőség apró, finom verejtéket présel ki a bőrre. Lassan folytatta.
– Nem kerültem börtönbe, visszavittek a harctérre. Akkor már nagyon köllött a katona. Furcsa, mikor az ember nem tud elesni, akárhogy akarja is. Mintha az ördög őrzött volna. Mindenből megmenekültem. Pedig gondolhatod, hogy nem nagyon vigyáztam magamra s a feljebbvalóim se nagyon kíméltek.
A fegyverszünet után, mikor már nem harcoltunk, de még kint voltunk a felden, egyik bajtársammal megírattam a feleségemnek, hogy pár nappal előbb elestem, ne várjon többé haza. Nehezen akarta megtenni, de aztán megmagyaráztam neki. Mégis, gyilkos voltam s nem akartam, hogy ebből a szégyenből rá is háramoljon valami. Meg a fiamra. Az apám meghalt, testvérem nem volt, így övék lett a főd, meg a ház, nem pusztulhattak éhen nélkülem se. Én meg eltüntem. Nagy zűrzavar vót akkor, könnyen nyomaveszett egy embernek. Ennek már tizenkét éve.
Egész fakóvá és színtelenné vált a hangja, mikor hozzátette:
– Azóta nem tudok róluk, nem láttam őket. Se az asszonyt, se a fiamat.
– A fiadat se? – kérdezte halkan a púpos, éppen csak hogy mondjon valamit.
A nagydarab embernek egészen mellére esett a feje. Alig hallhatóan motyogta:
– Azt se.
A púpos hangosan harákolt s nagyot húzott a borospohárból. Zavarban volt, mit mondjon.
– Mégis – kezdte vontatottan –, keserves dolog lehet így csavarogni a világba, mikor az ember tudja, hogy van egy ház, kis főd, ami az övé, gyereke, csak haza kéne menni.
Az idegen maga elé nézett, nem felelt.
– Mikor az ember öregszik – folytatta a házigazda –, megkívánja, hogy legyen valaki körülötte, asszony, gyerek, akárki. Legyen otthona, ahova hazatérhet, akármerre járt is, akármit csinált. Mint az öreg kutya a vackára. Mert mondjuk, mi lesz veled – emelte fel az arcát a látogatóhoz –, ha egyszer megbetegszel? Amíg az ember egészséges, csak megvan, dógozik, megszerzi magának, ami köll, továbbáll. De ha beteg, itt kezdődik a neheze. Meg fogsz dögölni, mint az oktalan állat – tette hozzá meggyőződéssel.
Az idegen sóhajtott.
– Nem mondom, hogy mindig könnyű ez az élet, de már nem tudok segíteni rajta. Most már nem mehetek haza. Ki tudja – morogta s a hangja hirtelen megtört –, hátha férjhez is ment már azóta az asszony. Micsoda ribilliót csinálnék én otthon, ha hirtelen beállítanák. Maradjon minden csak úgy, ahogy van. Megérdemlem.
Elhallgatott s arca a kalap árnyékába süllyedt.
– Nincs azért ez rendjén – makacskodott a púpos –, hogy te még élsz, osztán esetleg más uraskodik a tiedbe, még a feleségedet is elvette.
– A vagyont én nem bánom – hangzott a tompa válasz. – Amiatt öltem meg az apámat s nem lehet az jó dolog, amiért ilyen borzasztó bűnt képes elkövetni az ember.
Hirtelen szenvedélyességgel kapta fel a fejét.
– Hidd el testvér, hogy a pénz az átka a világnak. Mindenki szerezni akar, kifelé igyekszik a szegénységbül. Ezért öljük, gyilkoljuk egymást, keserítjük az életünket. Ezért vannak háborúk s én is ezért bujdokolok most.
Elgondolkozott.
– Volt egy orosz író, Tolsztojnak hívták. Az gyönyörűen megmagyarázott mindent, csak nem hitték el neki. Hallottad a nevit?
– Tojsztoj – ismételte tünődve a púpos. – Nem, azt nem hallottam. Biztosan valami szegény ember vót s elkeseredésibe beszélt így.
– Nem a, gróf volt az, gazdag ember – vágott közbe a vendég.
– Gróf? – hitetlenkedett a gazda. – No, furcsa egy madár lehetett. Mert mégis csak jó az, ha van valamije az embernek. Én már ötven felé járok s jól esik arra gondolni, hogy mégis csak a magaméban húnyom majd le a szememet.
Az idegen legyintett.
– Mindegy az, hogy hal meg az ember – mondta mély meggyőződéssel. – Mennyi halált láttam én a harctéren. De különös, mégis kettőre emlékszek a legjobban. Hanem ez már nem is a háborúban, békében volt. Az egyik kutya vót, a másik ember. Az országúton mentem s egyszerre csak észrevettem egy kutyát. Az árokban ült, a fülei lelógtak, ide-oda dülöngélt, néha majdnem orrabukott. Lemásztam hozzá s láttam, hogy utolsóban van. Rámnézett az összeszáradt, megtört szemével s valahogy nagyon megsajnáltam. Tudod, azt hiszem, az állatok mindig jobbak nálunk, ártatlanabbak. Elgondoltam, milyen helyes kölyökkutya lehetett, vidám kis jószág, ugrált az udvaron, szaladgált a mezőn, próbálgatta éretlen, fiatalos hangját. Később talán jó volt az élete, becézték, dédelgették, talán rossz s ütötték, verték, éheztették, a szerencséje szerint s most idekerült az árokba szemétnek. Leültem mellé s a szegény dög, mintha tőlem várt volna segítséget, megpróbált az ölembe mászni, de már erre sem vót ereje. Visszarogyott s csak nézett rám a kiégett, homályos szemivel s az oldala úgy járt, mint valami fujtató. A kezembe vettem s ott adta ki szegény a páráját. Elástam, de tudja Isten, olyan nehéz szívvel mentem tovább. Még ma is sokat gondolok rá.
– No jó – mondta a púpos –, hát nem dögölhetett meg ágyban.
– Azt nem – hagyta helyben a vendég –, de különben az ágy amúgy sem segít.
– Hát a másik? – kérdezte a gazda.
– Ez kórházban történt. Valahogy megbetegedtem s felvettek a kórházba. Már félig meggyógyultam s itt-ott segítettem a betegek körül. Egyszer behoztak valami színészt. Híres ember vót, külön szobába tették s az orvosok csak úgy szaladgáltak körülötte. De az arcukról láttam, meg a nagy igyekezetből, hogy baj lehet. Egy délután bementem hozzá, hogy megfordítsam az ágyban. Tüdőgyulladása vót, spanyol. Rögtön láttam rajta, hogy a végit járja. Amint meglátott, megragadta a kezemet, de olyan görcsösen, hogy belefájdult s elkezdett könyörögni, hogy mentsem meg. Mondtam neki, hogy én nem vagyok orvos. «Mindegy – hörögte –, csak ne hagyjon meghalni, segítsen, nem akarok meghalni, félek» – beszélt össze-vissza s a könnyei csorogtak. Először kedvem lett vóna az arcába röhögni, de aztán megsajnáltam. Biztosan jó élete vót, mindennap megtapsolták; ünnepelték, ugrált ide-oda. Keserves lehetett neki arra gondolni, hogy itt most már semmi komédiázás sem segít. Majd megbolondult a félelemtől. Én még életemben olyan vergődést nem láttam, mint amit ez véghezvitt. Az orvosok csak hozzá vannak szokva az ilyenhez, de verejtékben úszva jöttek ki a szobájából. Két nap mulva vége vót. A halál, mint egy csirkének csavarta ki a nyakát. Sokra ment vele, hogy aztán az ujságok mindenfélét firkáltak róla. Hát nem mindegy? Én majd úgy fogok, mint az a kutya ott az árokban.
A púpos nem felelt, nagyot ásított s hosszan nyujtózott.
– Késő lehet már – mondta –, aludni kéne. – Aztán mintha valami hirtelen eszébe ötlött volna, élesen ránézett az emberre s habozva, vontatottan megszólalt.
– Te azt mondtad az előbb, hogy azon a szegény színészen röhögni szerettél vóna. Nem gondoltál sose arra, hogy közben a te fiad is meghalhatott? Neki is kicsavarhatta a halál a nyakát, mint egy csirkének. Mit tudhatod te azt, régen nem vótá otthon.
A nagydarab ember megingott ültében, mintha fejbevágták volna. Az arca hamuszínűre vált a kalap árnyékában.
– Mit beszélsz? – hördült fel s vad szorítással majd szétmorzsolta a másik karját. – Hogy a fiam meghalt?
A púpos kiszabadította a karját s csittítólag magyarázta:
– Én nem mondom, hogy meghalt, de meghalhatott. A feleséged is meghalhatott. Senki sem él örökké. Aztán, nem mindegy vóna neked? Hiszen ha élnek is, úgysem fogod látni őket soha többé. Olyanok, mintha meghaltak vóna.
Az idegen felnyögött s kitámolygott az udvarra. Nekidőlt az eperfának s onnan hallatszott be görcsös nyögése, csuklása. Hosszú, csontos teste vonaglott a holdfényben.
A púpos kemény szemekkel nézte.
– Ni, hogy csavargatja – gondolta magában.
Kis idő múlva utána ment s a vállára tette a kezét.
– Feküdjünk le, késő van.
– Eredj, ha akarsz, én kint maradok – hangzott a válasz.
A gazda hagyta, bement a szobába, lefeküdt. De nem fog aludni, gondolta, meglesi mit csinál ez a bolond ember.
Egyszerre érezte, hogy valaki erősen rázza. Felriadt s a kés után kapott.
– Hagyd a kést – morogta az idegen. – Tovább megyek, azért költöttelek fel.
Elhallgatott. Halvány, kísérteties arca szinte szétfolyt a holdfényben. Végtelen csüggedés ült rajta.
– Még azt is meg akarom neked mondani – folytatta akadozva –, hogy csak az Isten őrizte az életedet, majdnem megöltelek.
– Ej, az apád – ordította dühösen a púpos s a késsel a kezében kipattant az ágyból – osztán miért? Ez a hála?
– Azért, amit a fiamról, meg a feleségemről mondtál. De aztán meggondoltam, nem rosszbul mondtad, mert azóta hátha igazán meghaltak.
Sóhajtott s hosszan nézte a bakancsa orrát. Az arcán gyámoltalan, ernyedt riadalom vonaglott. Megrázkódott s hirtelen kiment az ajtón.
A púpos bámulva nézett utána.
– Bolond egy ember – morogta s visszafeküdt az ágyba. De előbb bezárta az ajtót.
Nyugtalan álma volt, korán felriadt. Eleinte azt hitte, csak álmodta az egészet, de a ház előtt a porban ott volt a két bakancs nyoma.
Megborzongott a hűvös friss szélben, dörzsölgette álmos, vörös szemeit s körülnézett.
– Tyű, az áldóját, hát ez mi? – hökkent meg s az országút egyik magasabban álló akácfájára meredt a tekintete.
A hosszú ember ott lóbálózott az egyik ágon. Rongyos nadrágját lobogtatta a csípős hajnali szél.
– Rendes ember vót, nem az udvaron tette – vigyorodott el a púpos s megfontoltan hozzáfogott az első, hajnali cigaretta sodrásához.
