FENYŐ LÁSZLÓ: VÁLTOZÁS
Valami mást, valami mást!
A tiéd vagyok, veled-suhogok
gyönyörü változás!
Nem akarok az lenni, aminek
láttatok eddig, meg nem tagadom
aki voltam, de ami lehetnék:
azt akarom, azt akarom!
a csendnek hűvös mélyibe.
Mi az, mi a sírással vele-rezzen?
A síró. Egy lomb, egy virágpihe
nem lebben szárán – hát mégis kiáltok:
Ki mindig átsiklottál ügyesen
a feszültségek áramkörein:
most bírd ki, most – feszülj meg életem!
békéből béke sohasem született…
Repitsd fel minden perced lobogóként,
lengesd! Sürűbbre fujtasd életed!
Mindennek, ami volt, megforditottját!
Tündérálmaid gyönge íriszét
ujjal tapodni s a valóság
testét álommá remegtetni szét!
mint elülő taps végfoszlányai,
hol a szelíd hó fennakad a felhőn
makrancosan, nem akar hullani,
az eső rajja vállamra telepszik
mint nagysereg szürke madár,
az évszakok egymásba gabalyodnak,
de mind a négy, ha kell, visszatalál.
amije van, ahhoz ragaszkodik,
vágyam, te meg ne csillapodj, tovább
bökd magad lehetetlen poklokig,
hol nincs nappal, csak szürkület
s az is űzött kígyóként menekül,
gyürűit rezgeti, csavarodik,
csapkod – de pirkadattá nem hevül.
hogy aklotokba tartozom
hívő emberi-közösségek,
már csak magamban kárhozom,
de a tüzet, azt én hevítem,
önnön kárhozó-lángomat:
fekete láng, nem szelidítem,
felhőbe mártott alkonyat.
mire felnézel újra, más vagyok,
örök gyengénk, hogy sohse adhatunk,
csak látszatot, buborék-látszatot,
mire, arcomra nyílva, a szemed
rögzítené, már csak a változást
kapja el s hasztalan kápráz utána,
hogy megfogja, mert más az, újra más.
amit felőlem megformáltatok –
tünődik még a régi bánat
lelkemen, és már új bánat dadog.
Maradj velem termékeny nyugtalanság,
remegő ajku szomjam be ne tellj –
nyárfa-rezgésben tűnő messzeségek:
egy csókot még – és felejtsetek el.