ILLYÉS GYULA: KUTYÁK
Különb jel a te szolgaságod,
kitüntetőbb, mint mit viselnek
a büszke, öntelt uraságok,
lapulsz és hajlongsz is nekik.
Szolgálj, őrizd, csak rejtegesd jól
a farkast, mely benned lakik.
ösztön a hív emlékezet,
a hirtelen feljajduló kín.
Vigyázz, hogy meg ne öljenek.
annyi erőd mégis marad,
hogy vigasztalva megsimítsad,
kisimítsd torzult arcodat.
kihúzd magad, – a lelked is;
s ember mód kiegyenesedve
szétnézz, – míg pillád leesik.
lakom. Arrébb a domb megett
kezdik a villák udvarán már
dalukat a szelindekek.
Kimondhatatlan fájdalom
hosszú rongyai szakadoznak,
lengnek a sötét ágakon.
és szabadulnom nem lehet.
Idegeimre csomózták rá
a gyeplőt és a kötelet.
és akkor is, ha lázadok,
legjobban akkor érezem, hogy
szolga vagyok. Nem hazudok.
fél szavamat se. Ajkamon
a hang is máskép száll, riadtan,
én is megvetve hallgatom.
előre vak dühtől remeg.
Értem a szót már: «Ha követni
akarsz, oszd szét a kincsedet.»
csalni akar, ki mást regél.
Két vallása van a világnak,
két hada: gazdag és szegény.
Ha te nem is, de én csak azt
figyelem: hátha nem is téged
szeretlek, csak az aranyad.
szolgaságomban. Itt vagyok.
Odúm, váram és büszkeségem.
Belőle át nem adhatok
gőgömből! – Ez az én helyem,
így birom csak, ami ostorként
csattog testemen-lelkemen.
elé a szűk erkélyre. Mint
keleti pap, itt e magosban
füstölgöm tünődéseim.
próbáltatásaim honát.
Nem szólok. De emlékeim,
nyínak, mint arrébb a kutyák.
fiú vagy. Ha eléd jutok,
leültetsz. Vitázol velem.
Hallgatok csak, bólintgatok.
ellentmondok is. Se barát,
sem ellenfél, – ember se, csak
lakáj, egy kutya néz reád.
Csalódni fogsz. Előbb-utóbb
kiütközik énrajtam is
förtelmes fekélyként a gond,
osztod velem eszméidet. –
Más világban élsz. Magamat
nem érthetem, ha értelek.
Mutogassatok: eleven
jelekkel, gyöngyökkel, gyümölccsel
társaloghattok csak velem.
dolgozom és görnyedek itt,
e szép világon; elbutultam,
megsüketültem egy kicsit.
ki fia vagy,» – mondta apám.
«Alázatos légy, engedelmes,
így partra juthatsz még talán.»
amikor útnak indított.
Tízéves voltam; addig is már
láttam, a világ hogy forog.
az a tiszttartó, az a pap,»
mondta anyám és könnyel, szóval
törte vad nyakasságomat.
tört a város, az iskola,
biggyedt szájjal, jégpillantással,
mit nem feledhetek soha.
egy kis városon át. Sarat
ha vágnak arcomba, nem indul
szívemből olyan indulat,
kapuján egyszer engemet:
«Az ilyen jött-mentek tanítják
rosszra a jobb gyermekeket!»
nehéz csizmámban, hallgatag.
Másnak: rossznak, elátkozottnak
hittem már én is magamat.
A szégyen, mi akkor kísért
támadt fel újra. Ropogott
kezemben a kormánykerék:
Ki e városból! Bárhova!
Döljön össze a múlt mögötted,
mint Szodoma és Gomora.
útitársaim hevemen.
Időbe telt, amíg nevettem
én is e régi eseten.
Én, aki pusztánkon kívül
szólni is alig mertem. Féltem:
tájszólásomról kiderül,
Ki is gúnyoltak. Napra nap
a kertek alatt gyakoroltam
a finom szóra magamat.
pelyhes állal, e szép hazát!
s beszéltem végre, mily örömmel,
egy más nyelvet, a franciát.
és bátran törtem, gyúrtam azt!
Idegen voltam? – Semmi ahoz,
ami otthon voltam, – paraszt.
hol még boldog volnék talán,
elküldtek, de ezer istrángot
és gyeplőt aggattak reám.
Kezed-lábad indák kötik –
Ha emelkedsz, hetediziglen
az egész rád kapaszkodik.
Az övék voltam, az vagyok –
Szomorú tőke, mit kínlódva
egy fél falu összeadott,
Nem tagadhatom meg soha,
kiknek az én téveteg sorsom
minden reménye s támasza…
jövő. Gúzsba köt a jelen.
Jó csapda lettél, te is, – ékes
csapda, ragyogó szerelem!
csuklóm bilincs kulcsolta át.
Léphetsz. Gyönyörű, végtelen:
egyetlen börtön a világ.
májusi meggyfa. Lombja közt
kicsillan itt-ott már a csillag,
a fényes, vérpiros gyümölcs.
mi jó ízt: kedvet adna még.
«Élet» mondom s várom, mit érzek:
Szürkeség övez, messzeség.
az élet tán. Képzelni sem
tudom már. Kastély díszlik ott?
Mindenki sétál vagy pihen?
urak, a gróf úr élete
lengett előttem. Láttam azt is.
Megvetem. Az sem kellene.
legyek csak szolga itt alant!
Ha áldozat kell, nem a hóhér:
százszor inkább az áldozat!
mint aki – bármikép – zsebel.
Már így vagyok. Nem szeretem,
ha nyulnom szennyes lébe kell.
minden piszok. Gyakran mosom
kezem. Hajdani trágyahordó,
veszélyesen fínomodom.
szalonban a hölgyek-urak
között. Szemem az ördög tudja,
vidám szemükben mit kutat.
Te véled nem, – de ki elénk
a tálat hordta, inasoddal,
Ferenccel megbarátkozék.
«Nősülnöm, szólt, itt nem lehet.»
Hogy mondjam? Nem tölt el gyönyörrel
kézfogásod s dícséreted.
Elképzelem a sorsodat.
Iszol, mulatsz, – de poharadban
valami alj mindig marad.
Hányingerlő, – ha érezed.
Ha nem: akkor pedig szívednek,
fejednek is már kérge lett.
hasonlítnálak. Bizonyos,
szárnyas eszméinkhez közöd nincs,
sem a Krisztus szavaihoz.
vagy ilyesmiről szó esik:
ódalogj el. Vesd meg a szolgák
rögeszméit s mozgalmait.
bocsáss meg, hogy kidobtalak
őrületemben s véled együtt
nagylelkű ajándékidat.
vagyonosabb, jobb módja van,
azzal nem állok szóba, ahoz
úgysem lehet igaz szavam.
a csontig vágni érezek:
– nem vethetem le – de sziszegve
mindegyikkel árvább leszek.
magányosan bolyongok itt,
vitázom az ifjú csikasszal,
ki szívemben acsarkodik.
vagy futna árkon-bokron át –
Vigyázz, a kuvaszok legyűrnek
és ott künn a vadászkutyák.
Leszen annak is ideje. –
Napra nap így leszek magamnak
pribékje, házőrző ebe.
üresen, vigasztalanul,
szívemből messze, tétova
csüggedt vinnyogás szabadul.
jajra is volna még erőm –
költő, mondom s mosolygok bambán,
félóra hosszat, megvetőn.
könyökölök fél éjszaka,
mintha kezem egy idegen,
lenyakazott főt tartana.
nem is élsz. Aki valaha
te voltál, meghalt. Azt megölték.
Árnyéka, rossz másolata
volna! Gúnyképe! Néha még,
ha meglátogat, csak azért jő,
hogy arcodba köpje dühét.
Visszhangot, egy szikrát nem ad
fáradt fejem. Távolról hallom:
ahogy leejtem tollamat.
révületemben, – torkodon
próbáld ki a jajt, mit hörögnek
a kutyák a domboldalon.
azt fújd, lehúnyva szemedet,
nem várva magyarázatot,
se vigaszt, se feleletet.
talán akadnak társaid,
azt nyögd, míg az egész világ
egyetlen kardalban vonít.
füledet és jajongj tovább –
Mit akarsz? Kérdik. – Mi nem értünk –
te nyíjj csak, izgass és kiálts.
zeng már a dal. Ha akadoz,
te légy a hangos! Vidd a hangot!
Légy bíztató, előcsahos.
ösztön, a hív emlékezet,
a farkas-szív, mely visszasírja.
mit az ész is feledni kezd.
csak szíved örök szomjuhát
s ha máskép sohasem lehet:
üvölts míg világ a világ.