III.
III.
– Mária, kedvesem, – mondta Don Molina az asszonynak, – amit parancsoltál, megtörtént. Angelica húgod becsülete meg van bosszulva. – S mert az asszony hallgatott, folytatta: – Felizgatott a dolog, úrnőm. A lelked olyan acélos, mint a legerősebb férfié. Hanem a test, a gyönge asszonyi test… Add ide a kezed, Mária, kocsidhoz vezetlek. És ha majd a sötét órák emléke elmúlik és reám, hűséges szolgádra téved tekinteted… – Mária hátrált egy lépést és végignézett a férfin: – Ha rádesik a tekintetem, akkor két alávaló gyilkos pillantása találkozik. Ha ajkam hozzádszól, a pokol kénköves lángja csap ki számon. Van-e kedved valaha még velem találkozni?
– Mária… Te nem tudod, mit beszélsz. Amit kívántál, megtettük. És te remélni engedted…
– Mi már csak azt remélhetjük, hogy a kárhozat tüzében együtt fogunk égni. de én a poklok szenvedésétől sem irtóznám, ha nem kellene ott veled együtt lennem.
– Mária… Tudod, hogy szeretlek. És életem egyetlen reménye, hogyha majd leveted özvegyi gyászodat…
– Sevillában a minap kóbor lányokat korbácsoltak ki a városból, – mondta sötéten az asszony. – És én inkább eltűröm, hogy a piacon a hóhér verje véresre testemet, semhogy téged még valaha magam elé bocsássalak. – Don Molina arca eltorzult s úgy ment Mária felé: – Asszony! Most velem jössz! Azonnal! – Egyik sem vette észre, hogy a fehérarcú fiatal szerzetes ott állt az ajtó mellett és nézte őket. Most előrelépett Silvestro testvér és csöndesen megszólalt: – Hová akarod őt vinni, Don Molina?
– Haza, a palotájába, – mondta mogorván a férfi. – Nem látod, hogy beteg? Én vagyok a család feje és parancsolója.
Silvestro megfogta Mária kezét és a feszülethez vezette. Az asszony némán, engedelmesen ment vele és térdreroskadt. – Minek hoztál ide, atyám? – kérdezte csendesen. – Látod, én már imádkozni sem tudok. Én nem tudok többé imádkozni. Hiszen ha az én Üdvözítőm meg is bocsát, én már soha meg nem bocsátok magamnak.
– Mert még mindig büszke és kemény a szíved – mondta a pap. – El fog jönni az idő, mikor nemcsak azt szánod, aki elment, hanem sajátmagadat is, mert itt kellett maradnod. Kelj fel, asszony. – Mária felállt. – Menj előre utadon, – folytatta Silvestro. – Te már tudod, hogy a kevély, tiszta, büszke lélek sokkal közelebb van a kárhozat kapujához, mint az az elesett, parázna vétkekkel bemocskolt. Don Molina, vezesd haza ezt a szegény, szerencsétlen, beteg asszonyt.
Don Molina félénken az asszony felé nyujtotta kezét. Mária ösztönösen hátrált, aztán a barát parancsoló pillantására némán, lehajtott fejjel kiment az ajtón. – Miért hagyod magára ezt a beteg asszonyt? – kérdezte a pap Molinától. A férfi arca eltorzult a keserűségtől: – Nem asszony ez már többet, Atyám. Örökre elvette Juan magának. Ez az ember halva is diadalmaskodott rajtunk. Nem asszony ez, csak Juan sírján felállított gyászoló szobor.
