KUTYÁK
KUTYÁK
Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt-üvöltve
Vonúltál el az ablak alatt, – magad is állati rém, – most végre csendesedsz.
Vonúltál el az ablak alatt, – magad is állati rém, – most végre csendesedsz.
Nem nézem vándorlásodat s tudom.
Nagy ívben fordulsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen szürke világ
Fekete ködeiből lép majd elő a nap.
Nagy ívben fordulsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen szürke világ
Fekete ködeiből lép majd elő a nap.
De addig is te nem pihensz: a láthatáron lassan áthaladsz…
A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak.
S így kezdődik a hajnal.
A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak.
S így kezdődik a hajnal.
*
S majd lobot vet a tornyokon
S a dicsőség nyugalma, mint az áradás fog elömölni ég és föld között
És döng a tömkeleg, amely világnak mondatik
S a harsány valóság kiteljesül, kitárúl és megáll. Sok hajnalt láttam én!
Lovast a hídra léptetni… Megállt szemközt a napkoronggal. Állt s fütyölt szegény
És este vége volt. S hány büszke nép a sivatagba szállt csatázni, mint a fergeteg
Hogy riadozva menekültek el a remeték s a puszták vadjai… És este vége volt.
Lobogva forrsz világ és minden reggel újra. Oh ez nem panasz.
De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed?
Mikor lesz már, hogy, mint az állat, mely az ostort egyszer s mindenkorra megjegyezte,
Ellenállsz és nem fogsz fényleni. De felindúlsz és mégy a vonítás után,
Amely neked való,
Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szól.
Oh voníts nagy világ!
S vonítva fusson majd veled a gondolat s oszoljon el.
S mi ostoroz, elhamvadsz abban s ott a napba dőlve, nagy sereg,
Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már,
S nem érdemel meg büntetésül még egy holnapot.
S a dicsőség nyugalma, mint az áradás fog elömölni ég és föld között
És döng a tömkeleg, amely világnak mondatik
S a harsány valóság kiteljesül, kitárúl és megáll. Sok hajnalt láttam én!
Lovast a hídra léptetni… Megállt szemközt a napkoronggal. Állt s fütyölt szegény
És este vége volt. S hány büszke nép a sivatagba szállt csatázni, mint a fergeteg
Hogy riadozva menekültek el a remeték s a puszták vadjai… És este vége volt.
Lobogva forrsz világ és minden reggel újra. Oh ez nem panasz.
De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed?
Mikor lesz már, hogy, mint az állat, mely az ostort egyszer s mindenkorra megjegyezte,
Ellenállsz és nem fogsz fényleni. De felindúlsz és mégy a vonítás után,
Amely neked való,
Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szól.
Oh voníts nagy világ!
S vonítva fusson majd veled a gondolat s oszoljon el.
S mi ostoroz, elhamvadsz abban s ott a napba dőlve, nagy sereg,
Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már,
S nem érdemel meg büntetésül még egy holnapot.
