Wagner Lilla: KASPER IRMA
Wagner Lilla: KASPER IRMA
Török Sophie: «Hintz tanársegéd ur»-a jó könyv. Több elismerést érdemelne meg, mint amennyit kap. S kapna is, mihelyt nem magyar és nem nő írta volna.
Török Sophie «Hintz tanársegéd ur»-a hasonló probléma, mint Babits Mihály Gólyakalifá-ja, csakhogy az előbbi egy beteg női lélek analizálását adja, (talán az első igazán női beteg lélekét,) s ezért szükségkép és lényegileg mélyen más a problematikája, mint a Gólyakalifáé. A Gólyakalifa lelkében a jó és a rossz kettéhasad (mint a később népszerűvé vált dr. Jeckyll – Mr. Hyde angol elképzelésben), Kasper Irma esetében pedig számára, az ő lelke számára hasad ketté Hintz adjunkt lelke: vagyis a súlypont itt a nő lelkében van ugyan, de a férfilélekre vonatkoztatódik a kettéhasadás. A schizophrénia – az egyéniség kettéhasadásának lelki betegsége – Kasper Irmán keresztül szociális betegség lesz és szimbolikus jelentőséget nyer, míg a Gólyakalifák és a dr. Jeckyll-ek esete egyéni kórkép marad.
Mi ennek az oka? Az, hogy a ma férfiának évszázadokon keresztül kitenyésztett lelke valóban kettéhasadt a nővel szemben, akkor is, ha nem tud róla: az egyik a csak brutálisan, csak állatian érzéki lélek, amely névleg a házasságig, lényegileg egészen a potencia határáig a szekszualitásnak csak legprimitívebb formáját éli és ismeri, a másik, amely szublimálva magát, a magasabb szellemiségben megtisztul, felemelkedik, esetleg tiszta hivatásszeretetté, idealizmussá, sokkal ritkábban nő iránti aszekszuális hódolattá is válik (Madonnakultusz), de amely majdnem sohasem tudja többé természetesen kiegyenlíteni a test, az érzékek, a szekszus vágyait a kultúrember, a lelki ember vágyaival. Hintz adjunkt talán túlzás: de realisztikus képe a férfi kettősségének, amelyet talán nem annyira a természet, mint a kettős nemi morál tett benne valószerűtlenül erőssé. A férfi a teste vágyait mintegy ghettóba zárja mint nemkivánatosakat, mikor a «magasabb szellemiség» van soron: de viszont őrizteti is ennek a ghettó-nak a kapuit a saját magasabbrendű emberi volta elől. Kasper Irma, a Nő – igyekszik megtörni ezt a határt, lerombolni ezeket a falakat. Saját magáért ugyan, de meg akarja váltani a férfit ettől a megszégyenítő kettősségtől: otthon is az «adjunkt»-ot akarja ölelni, nem a hímet, amilyent mást is találhat, s aki így «kevés neki» – de elbukik.
Elbukik, kettős okból. Egyrészt, mert a férfinek nem kell a megváltás. Neki kényelmesebb a klinika és az otthon, a hivatás magasabbrendűsége és a szekszuális élet nivótlanságának kettéválasztása, mert úgysem tudná már igazolni magát, a fizikai síkon, (hogy több mint a többi a maszkulin fizikum), tehát mintsem hogy blamálja magát, meg sem próbálja felemelni erotikája alacsonyrendűségét, – másrészt pedig, mert a nő, Kasper Irma, a mai nagyon gyakran degenerált, nagyon gyakran frigid asszony, már nem tudja belőle kiváltani azt az emóciót, ami ekkora erőfeszítéshez szükséges volna. A Nőt, Kasper Irmát, Hintz tette frigiddé: egyetlen vádirat a frigiditásának ez a pathológiája, a férfiúság kettős morálja ellen: hogy a nővel, míg felnő, csak az idealizált, a magasabbrendű, a szellemit szenvelgő egyéniségét ismerteti meg a férfitársadalom (Hintzet Kasper Irma «a hivatás gyakorlata közben» ismeri meg) s így nemcsak nem készíti elő másik énje számára, de szinte mintegy szántszándékkal növeli a kontrasztot, készít mindent elő az így preparált női lélekben a szekszuális próbán való meg nem felelés, a lelki bukás, az elmekórtani esetté válás számára. K. I. beteg nő, de Hintz teszik azzá – hisztériás nő, de Hintzek teszi azzá, generációkon keresztül való megfontolt preparálással. K. I. lelke vádirat a Hintzek ellen, – mert K. I. az európai kultúra nőjének tragédiája. Török Sophie ítél akkor, amikor itt – nem ítél, csak megállapit. Azonban: itt csak az író finom tapintata vitte az egészet a szociális vád teréről a pszichopathológiai lélekanalizis meghatóbb, de legalább olyan megrázó mesgyéjére. S az a mélyen és határtalanul gyengéden szánakozó szó a hisztériások mellett talán a legszebb, amit ez a könyv produkál.
K. I. női tragédiájának még egy másik aspektusa is hozzájárul alakjának szimbólummá való kiteljesedéséhez: a szerelem és kiábrándulás szukcesszióját Kasper Irma és a Kasper Irmák nem szukcesszíve élik át, mint a férfi, hanem szimultán. A szukcesszív hozzászoktató, lanyha kiábrándulás helyett a szimultán szerelem-és-undor lázas forróhidegjében vergődnek, s nem jutnak, mert nem juthatnak el még addig a szintézisig sem, amelyben a vonzás és taszítás egyetlen érzés egymást erősítő, s még negatív előjellel is, a pozitív érzést szolgáló kiegészítői: – a Gólyakalifa, ha álmát és ébrenlétét össze tudná adni, egyetlen jó-rossz átlagember lenne, ha dr. Jeckyll bekebelezné Mr. Hyde-et, szintén: Hintz is emberibb volna szegény Irmának, ha a «a klinikai köpenyt otthon is felvenné» s talán viszont is.
Az irodalmi kritikus talán felhozhatná, hogy Hintz nem élő alak, s hogy Kasper Irma, aki végül is gyógyíthatatlan beteg, nem téma – azonban erre azt felelhetjük, hogy Hintz alakjában épp az a megkapó, hogy külön nem él a regényben, csak Kasper Irma érzéseinek függvényében, mint ahogy a Forsyte Saga-ban is, fordítva, megkapó, hogy Irenét csak Soames érzésein keresztül látjuk. Ezért válik Irene, itt pedig Hintz alakja, furcsán, ködösen szimbolikussá s mégis poétikusan fatalitássá. Hintznek ezenfelül orvosnak kell is lennie, mert az orvos alakja adhatja csak ki legtisztábban a «férfi»-nek ezt a szintézisét, amit Kasper Irmával szembeállíthat az író: azt, aki a test matézisét a lélek megvetésével egyesíti. S ami a gyógyíthatatlan beteg témaszerűségét illeti: vajjon nem téma-e Iljics Iván halála? Állíthatja-e valaki, hogy nem téma? A betegség, a gyógyíthatatlan betegséggel együtt, csak akkor nem téma, ha deus ex machina-téma. Itt nem az. Itt talán csak az élesebb konturozást jelzi. S ami Kasper Irmában lélekanalízis, az sohasem leírás – az drámai tény, életbevágóan fontos, úgy olvassuk lélekzetfojtva. Csodálatos víziói olyan plasztikusak, pedig nem színesek, hogy az ember érzi, több itt a valóság, mint a «színes» víziókban – akár Flaubert Szent Antaljáéban is.
Török Sophie mégis puritán író. Szigorú rövidsége, következetessége, amellyel csak témája s témáján kívül semmi sem foglal helyet regénye szoros szerkezetében: nemcsak írói fegyelmezettség, de – páthosz is egyúttal. Semmi sem lehet másképp, mint ahogy van, Hintz csak orvos lehet s Kasper Irma szerelmének bimbódzó kezdetét is szükségszerű, hogy nem ismerjük meg, – mert Kasper Irma történetébe nem illik semmi bimbódzó szerelem. A fatális szenvedély súlya sokkal markánsabban zuhan le reá, hogysem maga is valaha kezdetre emlékezhessen. Kezdet nincs, csak sors van. S Kasper Irma tragikus bukása mégis, vagy épp ezért: a régi görög tragédiák katharziszával emel fel: így kellett lennie, el kellett Kasper Irmának buknia, hiába – ismét szimbólum: az ember nem lehet büntetlenül orvossá, csak, hogy saját magát orvosolja – az egész Kasper Irma női nemzedéknek el kell buknia, hogy talán egyszer a Hintzek is magukra eszméljenek – vagy ha nem, akkor azért, hogy új és erősebb és ellenállóbb lelkű női nemzedékek nőjjenek fel, akik már nem hagyják pszichikai egészségüket tönkretenni a kettéhasadt moralitású – ha nem is mindig kettéhasadt egyéniségű – Hintz tanársegédek által. Ennek a döbbenetesen zárt és kérlelhetetlenül egyenes könyvnek ez a szociális tanítása. Megrázó, mert igaz, igaz, mert túlzásai grandiózus, szinte teleszkópikus megváltoztatásai a méreteknek, de nem a tényeknek. És igaz, mert írói. Mert nem tanítás, hanem élmény.
