GELLÉRI ANDOR ENDRE: TRÉFA, CSILLAGOK
GELLÉRI ANDOR ENDRE: TRÉFA, CSILLAGOK
Mihálovits Gergelyben egy vámkezelőt fogok bemutatni. A mi nagy íróink nem is igen ösmerhették a fajtáját, legalább is ebben a mesterségben. Hiszen manapság már olyasfélét rebesgetnek a kormányhoz közelébb álló körök, hogy apró, kis repülőrajt kell majd szervezni, aki helyes pecséttel látja el az idegen államból hozzánk átúszó szárnyas felhőket és talán illetményt szed a derűsen áramló tavaszi levegőtől is. Utas, ki világot látni indul, vigyázzon: ha valamelyik óbudai kiskocsmában ette meg útnak indulása előtt borjúpörköltjét, s véletlenül magához vett néhány szál fogpiszkálót, csak nyissa ki a határon a bukszáját, mert átvinni még fogpiszkálót se lehet csak úgy, illetmény nélkül.
Az ilyen Mihálovits-féle vámkezelő fiúk élete egy nagy veres épületben folyik, amelynek ajtajában két zöld ruhás pénzügyőr támasztja a falat, suta kis kardját fogdosva és el-elbámulva a harmattestű folyó fodrain, mint két költő áll e két pénzügyőr a kapu árnyékában, s ügyet se vet a ki-besürgő vámügyes-bajos néppel. Azok meg loholnak, ki olyan mint az arabus, szikár barna arca van és villogó fehér szemehéjja; kire az áll, hogy vörös róka, veres ló, veres ember egy se jó; míg mások lisztképűek, hanyagarcúak, bár néhánya igen hasonlít a kanálisból kibujt patkányokra is. A kétfelé ívelő lépcsőkön folyton zsibongás van: mintha a Teleki-tér szellemét idézné itt fel fényes nappal valami nagyszakállú varázsló. Mindenki siet, mindenki sasnak érzi magát, röpül: itt aztán szorgalmasak a hivatalnokok, megdolgoznak a havi bérükért, de viszont nem tagadják meg a jóízű tízórait sem. Ez odalent kapható két hölgynél, akik a büffét kezelik. Szalámik, meleg s gőzős virstlik, szép kancsócska sörök, olasz narancsok és arab fügék; csokoládék és cipőfűzők; cigaretták és illatszerek, valamint beretváló holmik… mindez kapható és szívesen adják.
Ide került be annakidején Mihálovits Gergely, kit idebent csak kis Gergelynek, vagy pedig Gergelykének hívnak. Ez a Gergelyke bent a cégnél híres volt arról, hogy túlzottan udvarias. Ama kínai ifjúhoz volt ő hasonló, ki megbotolva holmi kőben, kalapot emelt előtte s tőle alázatos pardonnal bocsánatot is kért. Mondják, hogy egyszer nagyobb fajta dongó reppent be a hivatalba s a kis Gergely, ki villanylámpájának fénye alatt körmölt valamit, felriadt s azt hitte a főnök úr nénje… mintha ajtónyikorgást is hallottam volna, mondta később mentegetődzve, s valami sustorgást… hát szóval olyan fiú volt, hogy még a dongónak is odaköszönt: Kezeit csókolom nagyságos asszony… így.
Az irodai kisasszonykákat mind egytől-egyig angyaloknak látta. Majdnem repült, ha leejtettek valamit: képes volt a földön csúszni-mászni, csakhogy meglelje a lepattant kis gombot vagy az aláhullott biztosítótűt. Özvegy anyjától nagy ozsonnát kapott, de azt ízekre szedte szét s a földszíntől kezdve az emeletig mindenkit kínált.
Aztán Mihálovitsunk hirtelen megcsömörlött önön udvariasságától. Kínálgató mosolya bágyadtabb lett, már nem ugrott fel a gombostű leesésének pillanatában; s már nem pattantotta fel cigarettatárcáját, ha valamelyik kollégája elég átlátszón, rátette kezét Mihálovitsunk vállára: – Szívunk egyet?
Valami fanyar szállta meg a legényt… Észrevette, hogy kihasználják. De az igazi iskolát odabent kapta meg a vámházban.
Itt Stiglinc néven volt ismerhető egy veres vámkezelő. Nagy lapátfülei voltak, szőrökkel teli, szeplős, kiállhatatlan hangú, nagykezű és lábú, de mégis mindenkivel csodálatosan ügyesen bánó ember.
Ennek a Stiglincnek mindenki ösmerőse volt. Vadidegen embereknek odaköszönt, hozzájuk lépett, hogy s mint tetszik lenni, kezet rázott velük, mert sohase lehet tudni, hol s mikor lesz szüksége rá. Ha sorba kellett állni, Stiglinc fölismerte az illetőt: – Szabad lesz, csak egy pillanat, igaz-e főtanácsos úr – hogy s mint van a kiskutyája főtanácsos úr? ugat már vagy még mindég rekedt? – s közben mindenki más előtt odanyomta az ő bolettáit, nyugtáit, bélyegeit s a főtanácsos, afféle lomha úr, nagy kopasz fejjel rásandított: – Stiglinc, Stiglinc, mondá, nincs nekem kiskutyám.
– Persze, alázatos tisztelettel, eltévesztettem a főtanácsos urat a Gagyovszki főtanácsos úrral. A főtanácsos úrnak szép tízéves fiacskája van, aki multkor is egyest kapott számtanból. Ki csudálja akkor az urak közül, ha a főtanácsos úr fiából főszámtanácsos lesz? igaz? adja az Isten, mert jobb embert keveset tudok itt a fővámban, mint a tanácsos úr… Ez a Stiglinc mindig mindenre viccet, mókát tudott mondani.
Mihálovits csak sandította ezt az embert. Figyelte belül magát s érzett holmi fürgeséget, hogy hasonuljon hozzá. Kezdte ő is a köszöngetésen… aztán ha bejött egy szobába, mingyárt a sor elejére állt, ügyesen bevetette a dróthálós résen az aktáját… nemsokára túltett Stiglincen is. Mert az folyton csak szemtelen tudott lenni… míg a mi Gergelyünk néha visszazuhant a maga régebbi udvarias modorába, bokáját csapdosta össze, nyolcszor meghajolt, minden apró tollvonást megköszönt… Néha, ha kijutott innen a kapun, mint aki részeg, lement egész a folyóig, elnézte a víz hömpölygését és felsóhajtott. Nem volt valami óriási filozófus, de ez mindig kitört a száján: – Hát érdemes élni?
Ilyenkor cigarettára gyujtott… arcáról eltünt az örökös mosoly… eszébe jutott, hogy havi kétszázat kap ezért a nagy-nagy komédiázásért… eszébe jutott, hogy a cégtől most küldtek el két öreg tisztviselőt… lótok-futok s ha aztán bent majd azt mondják: – Na ez a Gergely egészen meghülyült… akkor kiteszik a szűröm.
Elment s megivott három korsó sert, a mellére hajtotta a fejét s világfájdalmat érzett.
Reggelenként agyongyötörten ébredt: olyan savanyú arcú fiú volt, mint a nagy kómikus színészek. De amint az első ösmerőshöz ért, lekapta a kalapját, elnevette magát, üdvözölte a házmestert, a vicét, az ujságkihordót…
Három úr ült abban a szobában, ahol ez megtörtént. Egyik X, a másik Y úr, a harmadik azonban Ticska úr. Ennek az íróasztalán sok minden van, ami az olyan vén komédiásokat is megnevetteti, mint aminő a mi Mihálovitsunk lett. Kavicsok raja van az íróasztalán; üvegburácskák alatt különböző földek pora; gombostűre tűzött nagy szárnyas lepkék szikkadnak a tentatartók körül; van egy doboza Ticska úrnak, amelyben az elhasznált kistollakat gyüjti; külön a kék tentásokat és külön a pirosat. Azonkívül gyüjti a kitört ceruzahegyeket és nagy gonddal szemléli ama morzsákat, mik különcebb alakot öltve leválnak uzsonnájukat ropogtató kollégáinak fogai alól. Egy nagy könyvállványa van Ticska úrnak: ezen műtrágyázástól kezdve az egerek élettanáig mindenféle irat megtalálható. Bármilyen furcsa, még három kacsacsőr is van a birtokában… csak maga a csőr, kimetszve valamiféle célzattal a szerencsétlen kacsafejből.
Ticska úr derűsen és derengve állja a csipelődést és csak gyüjt. Mintha a világ energiamegmaradási törvénye lenne: s annak is az a része, amelyik a haszontalan dolgokat van hivatva megőrizni. Őt nem érdeklik a hölgyikék; helyettük a falon három szép macska fényképe csüng: – Azokat simogatom, mondja, s legalább nem kerül pénzbe, se fáradalomba.
Ticska úr, mint mondja, dolgozott a Gibraltári szorosnál is. Ott kérem, késő éjjelig folyt a munka az irodában. Nem úgy mint itt.
– De, mondja Gergelyke, aztán csak elment udvarolni Ticska úr azoknak a néger lányoknak.
– Hogyisne, akkor szépen hazamentem s lefeküdtem. Én kérem nem élek, mondtam már a hölgyikéknek. arra nekem nincs időm. Én kérem a hivatalomnak élek.
– Ticska úr úgy él mint egy tudós. Mert minek ez a sok kő? ez a sok lepke? ez a sok kis toll? egyszer csak kiderül, hogy Ticska úr valami világhírűt fog csinálni.
Igen, ezt az embert szereti nézni, gúnyolni és csipdesni a mi Gergelyünk. Mélán nézi: – Ennek már jó, ül az íróasztala előtt, a lábát pontosan, szépen kinyujtva és nézi, tíz éve folyton nézi a csodabogárgyüjteményét.
Bárcsak már ő is így ülhetne valahol, a tollával mindenfélét firkálgatva… ilyen nyugodtan ebben a nagy zsivajban, amely alól a maga világa számára mégis kivonta különc személyét Ticska úr.
Hogy mi ütött Mihálovitsunkba akkor, nem tudom. De amint egyik nap belépett ide s üresen találta ezt a szobát, elnevette magát. Szinte visszhangzott minden a kacagásától.
Aztán lábhegyen odasurrant Ticska úr kalapjához, felhajtotta a belső bőrkarimáját és alárejtett vagy félujjnyi papirt.
A bőrkarimát lehajtotta s ismét kisurrant.
A folyosón már találkozott Ticska úrral, aki azt mondta: – Ajaj, máma haggyon csak Gergely úrfi, fáj a fejem.
S amint ment s eszébe jutott ez a fáj a fejem, Gergelyünknek, mindig egy nagyot kellett nevetnie.
Előzőleg azért beszélt a két másik úrral is, s ettől kezdve azok is össze-összeröffentek valami titkos belső jókedvtől.
Most belépett Ticska úr is a szobába s rögtön lehúnyta szemét a napsütés előtt: – Fáj a fejem, mormolta, aztán nem törődött az egésszel s leült.
De észrevette, hogy a két úr különösebben nézi őt, aztán összepillantanak, majd a vállukat rántják. Mivel Ticska úr nem volt kíváncsi, valamilyen ügyiraton kezdett dolgozni.
– Á, – alászolgája Ticska úr, – köszöntött be Mihálovitsunk kicsivel később – á… – és sűrűn pislogni kezdett – á…
– Nos, nos fiatal barátom, mit iázik, akár valamely csacsika?
– Tanácsos úr kérem – s a másik két úr felé fordult, mint aki komolyan meg van riadva s kérdi, hogy közölje-e Ticska úrral a szörnyű hírt?
Ticska úrban amúgyis nyugtalanság volt. A két kollégája, mintha napok óta furcsán viselkedne vele szemben. Csak nem nyugdíjaznak? vagy nincs rákom? – ettől a rejtelmes bajtól mindég félt.
– Ticska úr kérem, – kezdte Gergelyke halálosan komoly hangon – nekem kötelességem figyelmeztetni a Ticska urat, hogy egyre nől a feje.
– Ej, ne beszéljen bolondságot fiatalember.
– Én nem beszélek bolondságot, de tegnapelőtt még sokkal kisebb volt a Ticska úr feje… és én becsületszavamra mondhatom, hogy szinte szemmel láthatóan nől.
A két úr szintén riadtan pislantott Ticska úrra, aki zavarodottan állt s úgy érezte, hogy csakugyan nincs rendben egészen a feje, hiszen már napok óta fáj.
Óvatosan körültapogatta a koponyáját és úgy érezte, hogy lehet valami a dologban.
– Nos, nos, de hát nem olyan feltünő az a növekedés.
Gergelyke megint a két úrra pislantott. S a vállát vonta. S azok viszont.
– Na adjon már egy tükröt, hadd lássam.
Apró kis tükör volt az, alig ért bele Ticska úr orra, meg a szeméből valami. Csakugyan, gondolta a vámtiszt, mintha nemrégiben több fért volna el az arcomból az ilyen tükörbe.
Mintha nőlve nőlt volna a feje, mintha forró levegő fujná fel és már ott állna a sarokban Ticska urra vigyorogva a halál.
– Sajnos – suttogta a pokoli Mihálovits – hallottam már hírét az ilyenfajta betegségnek. Főleg olyan embereket támad meg, akiknek a túlfeszített szellemi munka folytán dagadásba jön az agyuk. Ticska úr azt hitte tréfából kérdeztem mindig: miért tetszik annyi mindenfélével foglalkozni. Én megjegyzem, hallottam ennek a betegségnek a nevét is. Bizony Ticska úr, ez az elefánt baj s az embernek akkorára nől meg a feje, mint az elefántnak.
A három kárörvendező alig birta visszafojtani a kacagást. Ha elképzelték amint Ticska úr szürke elefántfejet növeszt, hosszú lábait verő fülekkel, belül, a szívük kacagott: ha-ha-ha.
Ticska úr le volt sujtva. Folyton a fejét tapogatta, kitárta az ablakot s annak tükrébe bámulta magát, sőt mikor bejött egy szolga, nem átallotta megkérdezni: – Mondja csak András, nől az én fejem?
A szolga végignézte s fölrántotta a szemöldökét: – Lehet.
S most Ticska úr mintha észhez kapott volna. Kicsit gyanakodott, hogy felültetik. Gyors, villanó mosollyal odament, leemelte és a fejére akarta tenni a kalapját.
Még a szája is tátva maradt. A kalap nem ment a fejére, megakadt már fönt.
Próbálta, de Gergelyke jól kitömte papirral, nem mehetett az rá.
– Sajnos… sietni kell… a kórházba, ha még lehetséges segítség.
– Nem olyan súlyos baj ez, – tette hozzá kancsalul Gergelyke – eltart ez egy egész napig is, míg elefántfeje lesz tőle az embernek. De jobbulást kívánok Ticska úr…
És X és Y úr is fölálltak: – Jobbulást kolléga úr…
De Ticska úr megállt: – El se tetszik képzelni, milyen csapás kérem. A túlerőltetés – és a homlokára csapott, de felszisszent rögtön – már fáj is kérem, már nagyon is fáj… nézze, magának megmondhatom Mihálovits úr, hogy én egy nagy dolgot akartam keresztülvinni… s ez itt mind ez a sok kavics, lepke, por, tollacska nem bolondság… én nagy dolgot akartam megfejteni…
Egészen összegörnyedt. S ismét a fejébe tette a kalapját. De azonnal lekapta, olyan kicsi volt.
Amikor kinéztek utána, látták, hogy izgatottan taxiba száll, pedig mindig gyalog járt s az autó vad iramban száguld el vele az egyik kórház felé.
Mihálovits csinyje végigfutott az egész vámházon.
Mikor Ticska úr visszatért, a két pénzügyőr mosolyogva szalutált neki, sőt az egyik odaszólt: – Már jól van a feje tanácsos úr?
S amerre csak ment, mindenütt azt kérdezték: – Na mi ujság, mi van a fejeddel? mikor lesz belőled elefánt?
Ticska úr leült az íróasztalához. Arcára rászáradt a veríték, amit az iménti izgalom vert rá. Sokáig ült így megcsúfoltan, néha még a sírás is ingerelte… de aztán a kedves kavicsokra nézett, a gombostűkön ragyogó holt lepkékre s derengő arccal bemártotta a tollát a tentatartóba: – Nem hiszem – írta a naplójába, – hogy csak a mi kis földünkön lenne élet. Ahogy nálunk levegőben és vízben van létezés, élhetnek a csillagokon a vörös és sárga tüzekben is emberek.
S amint az őt leső két kollégájára nézett: akaratlan is nevetnie kellett. Jobb tréfa az ő elefántfejénél az, hogy ők buták s többet ér a hölgyikéknél az, amit ő most a csillagokról irt.
Mihálovits meg kiment aznap a folyópartra, rágyujtott a cigarettára s a multjára gondolt. Emlékezett, hogy állt Ticska úr előtt annakidején, mikor belépett az életbe s mit mert vele most megcsinálni. Egy pillanatra átrándult rajta hatalmának cudar érzése, aztán kimondta magáról, amit gondolt: – Nagyon szemtelen vagyok… egyre szemtelenebb… de ez kell az élethez – tette hozzá… miért másért csináltam ezt ezzel a drága jó Ticska úrral, mint hogy majd azt mondják a vámba: ez a kis Gergelyke de megnövesztette Ticska tanácsos úr fejét… igen, ez kellett már, mert már fáj a szája körül minden izom a sok kényszerű mosolygástól, és kifáradt a bókolásban, és kell, hogy ilyen ősrégi, csúfondáros csíny mosolyogjon helyette az életben…
