GYERGYAI ALBERT: BABITS IRODALOMTÖRTÉNETE
GYERGYAI ALBERT: BABITS IRODALOMTÖRTÉNETE
Irodalomtörténetet, európait, igen sokfélét ismerünk s még többfélét tudunk tán elképzelni. Legegyszerűbb s legunalmasabb az az enciklopédia-féle, amely minden különösebb értékelés vagy taglalás híján, azon nyersen zsúfolja egybe a korok és a nemzetek irodalmait. Vannak aztán oly kísérletek, amelyek nem az egyes népek nagy íróit vagy műveit nézik elsősorban, hanem az eszmék, a stilusok, az áramlatok menetét, amint egy sokszor közepes műből, egy-egy szerény kísérletből kiindulva, túllépnek a nyelvi és politikai határokon s mint a felvilágosodás vagy a romantika, a Föld minden tájékán elterjednek. Lehetnek oly szintézisek, amelyek mintegy kitágítva Horváth János magyar irodalomtörténeti elvét, az egész világirodalom életét is az irodalmi tudatosodás fejlődése szerint taglalnák. Akár a nemzeti irodalomtörténetek, az európai is felfogható, mint az egyes fajoknak vagy történeti osztályoknak a kiteljesülése. Ha az európaiságnak sokat vitatott s máig sem tisztázott fogalmából indulunk ki, elgondolhatunk oly irodalomtörténetet, amely a nemzeti értékek felett az egyetemes értékeket hangsúlyozná. Esetleg olyan radikális megoldást is, amely – az előbbi elv nyomán – a csak ma is elevennek érzett, egyszóval «aktuális» értékekről adna számot.
Babits legújabb tanulmánya, az Európai Irodalom Története, főképp, bár nem kizárólag, ezt a két utóbbi elvet választja értékelése alapjául. Poéta lévén s nem bibliográfus, eleve lemond minden «teljességről»; s alkotó lévén és nem szaktudós, a történeti, a szociális és más elvont és egyetemes jelenségek csupán a nagy egyéniségek kísérete, háttere, esetleg ellentéteképpen érdekelik. Másrészt, minden divattal szembeszállva, európai s csak európai óhajt maradni, vagyis lemond a távoli, az exotikus irodalmak ismertetéséről. E kettős elhatároláson kívül egy harmadikat, egy még egyénibbet is leszögez: csakis arról ír e könyvben, amit közvetlen átélésből ismer… Mi maradt meg mindmáig s mindnyájunknak az igazi, a görög-latin világirodalom örökéből? Mi az, amit mindnyájunk közös kincsének érzünk ma is, a modern, a soknyelvű, a nemzeti irodalmak korában? Mi az, a sok ezredév zsúfolt és szinte átláthatatlan irodalmában, «amihez mindenestül közünk van», aminek értéke független helyétől és korától? Melyek azok a nagy művek és azok az egyéniségek, amelyek Babits szép szava szerint «kezet nyújtnak egymásnak a népek feje fölött»? Ezek azok a kérdések, amelyeket a könyv eleje felvet s amelyek mintegy útjelzőként az egyes fejezetekben is feltünnek. Az ily merész célkitűzés biztos, bár egyéni tájékoztatót, egyenes, bár egyvonalú perspektivákat ígér. Azonban ezt a kockázatot, a hegymászók kockázatát elfogadva, ki ne bízná magát egy költő, a legtanultabb magyar költő vezetésére, – azéra, aki testvérének érezheti a világirodalom nagy szellemeit s aki már ifjúságában is a könyveket, «a mások gondolatait» nem leltári számoknak, hanem «ígérő idegen seregnek, fiatal gyönyörű lányoknak» látta!
Mingyárt a könyv bevezetése, amelyben, mint egy nyitányban, a későbbi fejezetek minden nagy motivuma fölcsendül már, szinte előre elkápráztat egymásután felvillanó eszméivel. Tipikus Babits-tanulmány a tanulmányban: az atmoszféra telítettsége, a gondolat feszültsége a visszapattanásig, a paradoxonig, egy-egy kép egy gondolatsor végén, mint annak kitárulása és kivirágzása, bizonyos dacos szembeszállás mindazzal, ami nem örök és autentikus, amellett, jobban mint valaha, a kifejezés éles, szinte ideges tisztasága, minden árnyékolás nélkül, nem hagyva nyitva semmiféle mellékajtót, – s főképp a logika és a líra vibráló egybeolvadása, a babitsi lélekzetvétel félreismerhetlen ritmusa. Minden új sor új gondolatsort ébreszt, a legtöbb tiszta gyönyörűséget kelt, némelyik habozó ellentmondást, viszont egy szava se hágy közömbösen. S ami ezt a pár lapot mindennél felejthetetlenebbé teszi, az talán legelsősorban Babits szellemi magatartása. Igazi magister Hungarorum, aki nemcsak műveltsége s művészete kincseit pazalja ránk, hanem, mint egy kiváló oltár őre, megtanít újra bennünket az Irodalom legmagasabb s legnemesebb fogalmára, szeretetére és tiszteletére; mint a Baudelaire ép harangja, il jette fidčlement son cri religieux s újraéleszti azt a hitet, amelyet az ügyesség s a szapora üzletiség korszakában olyan sokan kezdtünk már elveszteni.
Az egész mű fókusza, amint ez a bevezetésből és az egyes fejezetek célzásaiból is kitűnik, az európai egységnek és a nemzeti elkülönződésnek, az egyéninek és a kollektívnek, a réginek és a modernnek viszonya, párharca, dialektikája. Ez a szemlélet nem először jelenik meg Babitsnál; akárhány nagy tanulmánya érintett már hasonló problémákat; de talán soha ily határozottsággal és – a könyv témájánál fogva – ekkora felkészültséggel és példatárral. Alig van e téren olyan szempont, amelyet legalább fel ne vetne: így a prioritásét, amelyet az egyetemes javára dönt el, mert hisz előbb volt az egység s ebből váltak ki a nemzeti részek; aztán a fejlődés menetét, amely a világirodalom virágzásával kezdődik s amelynek közös kincseit minden új örököse továbbgazdagította; majd a mai állapotot, amely az egység széttöredezését s ezzel együtt az irodalom elszegényedését mutatja; s mindig és minden alkalommal a kölcsönös kapcsolatok természetét, amely lehet egymásraható, esetleg egymással ellentétes. Mint Dante az új világcsászárságot, úgy látszik óhajtani Babits azt az új világirodalmat, amely a «Béke és az egység szent gondolatát» szolgálná. Ezért tud szólni oly hévvel és áhitattal a görögségről és a keresztény középkorról, az európai irodalom e mindenkori két pilléréről; ezért zár ki köreiből minden törzsi vagy faji kultúrát, nemcsak a keleti irodalmakat, hanem a zsidó szentírást is; s ezért sújtja megvetésével a mai, a modern, a polgári irodalmat, amely mindjobban kiszakad az európai közös kultúra hagyományaiból, az emberben nem az egyént, hanem faja, nemzete, osztálya képviselőjét látja s a Valóság és az Eredetiség veszélyes délibábjait kergeti. Már pedig, hangsúlyozza Babits, az európai irodalom nem a zárt kollektivitások, hanem a nagy egyének, a nagy lázadók alkotása, akiknek nem «eredetisége», hanem egymásbafogózása, egymásnakfelelése a fontos, a századokon és a népeken át – s aki, mint Babits, e közös áram, e világlélek megnyilatkozását keresi ma, szomorú büszkeséggel vallhajta be, hogy törekvése «konzervatív, sőt reakciós»…
Tökéletes gondolatkör, méltó ahhoz a poétához, aki most is, mint máskor is, szembeszáll a divatos elméletekkel s megtalálja a kapcsolatot a legegyénibb szabadság és a legteljesebb egyetemesség között. És mégis, ha nem az ideálok, hanem a valóság térképét nézzük: nincs-e valamilyen hézag ebben a hibátlan érvgyűrűben? hézag, amelyet talán önkéntelen, maga az író támaszthat, hogy ne legyen egészen foglya a maga varázsolta körnek? Az az irodalombarát, aki végigolvassa Babits könyvét, nehezen fog szabadulni annak a párhuzamosságnak az érzésétől, amely főképp az újkorban s a könyv akárhány helye szerint az európai közösség gyengülése s az irodalom hanyatlása közt mutatkozik – s ezt sugalmazzák mindenekelőtt a könyv legszebb fejezetei, az antik és a középkori részek. Azonban így van-e ez valójában? s megfelel-e ez az érzés az író legmélyebb szándékainak? Könyvének végső lapjain, de nemcsak ottan, Babits nyiltan a modern szellemnek, a nemzeti tendenciáknak, az európai kultúrától való elszakadásnak tulajdonítja az irodalom mai elszegényedését. Igaz – s ki ne érezné ítélete igazát? –, hogy a mai, a polgári, a demokratikus irodalom átlagírók, átlagközönség s átlagművek kölcsönös kapcsolata, hogy túlkönnyű, túltermékeny, túljózan és túlügyes. Azonban, pár fényes kivételt leszámítva, nem ilyen-e minden kor átlagtermése? S nincsenek-e ma is nagy alkotóink, akik, Babits is elismeri, ma is a «kultúra lámpásai» s akik, mint ő itt, közöttünk, megőrzik és továbbadják a régiek megszentelt örökségét? És aztán csakugyan elszakadtunk volna az európai közösségtől? Hisz mióta emlegetik többet Európát, a «jó európaiakat», az európai «szellemet», mint éppen a legutóbbi tíz-tizenöt esztendőben? melyik kornak volt több része annyi «nemzetközi» mozgalomban, annyi szellemi együttműködésben, népszövetségben és Pen-clubban, mint a miénknek? Mikor virágzott jobban mint ma a fordítási irodalom, az utazás műfaja és a kongresszus-láz, a nemzetközi érintkezések e három csalhatatlan fokmérője? Amellett Babits is megállapítja, hogy két «európai» kor, a renaissance és a XVIII. századi felvilágosodás semmi jót sem hozott a költészetnek, holott e két kor irodalma minden más korénál egyetemesebb. Vagyis, ha szabad ily elvontságok és általánosságok szerint okoskodni, mindebből nem annyira az derül ki, hogy európaiság és irodalomvirágzás, nemzeti zártság és irodalom-hanyatlás többé-kevésbé együttjár és egyet jelent, hanem talán hogy legalább is kétféle európaiságról és kétféle irodalomról beszélhetünk. A költészet, amely minden bizonnyal az irodalom legmagasabb ága, mintha, végső elemzésben, független volna minden «korszellemtől» s valóban az egyes nagyok műve: spiritus flat ubi vult, amint ezt Babits maga is mondja. Viszont a tágabb értelmű irodalom, az írók és az olvasók irodalma, ha nem is tiszta költészet, de azért termelhet remekműveket, bizonyos feltételek függvényeként; s ilyen talán a szabadság, amelynek híján a tartalom elsekélyesedik, mivel, Babits szava szerint, a legnagyobbat, ami az emberi lelkekben él, nem szabad és nem lehet nyiltan kifejezni». Másrészt a magasabb európaiság ma is megvan a kor legjobbjaiban s elég talán, ha magának Babitsnak példájára utalunk, aki olyan percekben vallott színt e hite mellett, amikor ez nem divatot, hanem áldozatot jelentett. Ennek az európaiságnak talán nem is a nemzeti áram, hanem egy másik európaiság az ellensége, az, amely nyomon követve a nagyok mély meggyőződését, pózzá és jelszóvá sekélyesít egy szellemi magatartást, ellaposítja, visszaél vele, hazuggá teszi és lejáratja. Az ily «modernség», amelyet Babits már egyes régieknél is ostoroz, valóban hanyatlást jelent és dekadenciát, de talán nem annyira az «európaiság» hiánya, mint inkább túltengése miatt…
Ha már most nem a modern és a régi, hanem az európai és a nemzeti sajátos kapcsolatait nézzük, vajjon egyszerűsíthetjük-e őket a kettő állandó ellentétére? Nem, hisz Babitsnak is gyanús minden «sommás ítélet a komplikált emberiségről» s maga jellemzi szebbnél-szebb képekkel, s mingyárt könyve legelején, e két véglet kölcsönhatását. Azonban mintha a könyv folyamán a nemzeti fogalma egyre jobban szűkülne s mindinkább csak valami zártat és részlegeset jelentene, egyfelől az egyéni, másfelől az egyetemes ellentétét. Micsoda érv, mondja Babits Kempis Tamás könyvéről szólva, micsoda érv a nacionalista irodalmi babona ellen, hogy «csak a nemzetiségben gyökerezhet értékes irodalom»! De vajjon a fordított érv, a másik véglet minden körülmények közt igaz? Mintha az a mérőón, amelyet minden jó olvasó magával hoz, itt érné el ennek a könyvnek egyik legmélyebb alapját, Babitsnak s egyben az Irodalomnak ragyogó és termékeny dilemmáját: mint költő, hogy maradjon érzéketlen a nem egyszer törzsi, faji, nemzeti «valóságokkal» szemben, amelyeket maga is oly remekül éreztet például az angoloknál? s mint gondolkodó, hogyne űzné ki mindezt, akárcsak Platon vagy Julien Benda, a tiszta, az egyetemes eszmék birodalmából? Mintha a könyv egyik varázsa talán épp e végleteknek állandó hullámverésében rejlenék…
Egy harmadik «ellentét», amely csak a két első újabb arca, a nemzeti és az egyéni fogalmához kapcsolódik. Babits is tudja, meg is mondja, mily nagy dolog egy nemzet szellemi léte, belső állásfoglalása, irodalmi kifejezése; azonban még nagyobbra tartja a fajtól, a környezettől, a nemzettől független magatartást, az egyénit, amely minden emberhez szól s részleges közösségeken túl az egész emberiséget átöleli. Mindez megvesztegetően vonzó – azonban mintha a valóságban bizonyos kiegészítésekre szorulna. Egy nemzet, bármilyen kis nemzet belső tudatosodása, egyénülése, önmegtalálása talán nemcsak történeti vagy erkölcsi tekintetben felemelő, hanem művészi szempontból is jelenthet értéket és szépséget s amikor európai literátorok nyújtnak segédkezet a hindu, a kinai vagy a néger lélek kibontakozásához, legjobbjaikat talán nemcsak a sznobizmus vagy a kultúrcsömör hajtja, hanem az eleven tudásszomj, a rokoni kíváncsiság az emberi közösség még nem ismert régiói felé. Épp ezért érzem szigorúnak a babitsi emberiség s európaiság meghatározását. Igaz, hogy minden meghatározás egyben kizárást jelent és különbséget s az is igaz, hogy a gyakorlatban Babits is enged szigorából a keleti, az exotikus, a statikus irodalmakkal szemben, – mert hisz hiába zárja ki Indiát, Arábiát vagy Palesztinát, alkalomadtán mégis csak megemlékszik akár a keleti meséknek, akár a zsidó szentkönyveknek szorosabban európai hatásáról. Mintha itt magában az elvben bújkálna némi ellentmondás: Babits szerint és mindnyájunk szerint az európai kultúra az egész világnak van szánva s mint az Egyház, minden léleknek kitárja a kapuját; akkor pedig … A törzsi kultúra mintaképét főképp az Ószövetségben látja s talán ezért is értékeli a kelleténél keményebben. E tekintetben nem áll egyedül; egy másik nagy európai szellem, a Jean-Christophe szerzője, lapokon át gúnyolja, s ugyancsak európai szempontból, a mózesi és prófétai könyvek háborús és vérengző dühkitöréseit – jóllehet az Ószövetség nemcsak átkokat s szenvedélyeket, hanem olykor áldásokat s idilleket is tartalmaz; elég, ha József történetére, Ruth vagy Jónás könyvére, esetleg a Zsoltárokra utalunk. Mégis, erkölcsi tekintetben, egy egész világ választja el az Ótestamentumot az Újtól: az elsőben, túlnyomórészt, tévelygések és keserű elzárkózás, a másikban feloldódás, megigazulás és üdvözülés – viszont költői szempontból az első sem marad el a másik mögött. Babits művészi s magas joga ezt az irodalmat is kizárni – s pártos és felekezeti gyanusítgatások az ő légköréig nem érhetnek. Mindamellett szabad-e polgárjogot, európai polgárjogot kérnem e szent könyveknek, hogy csak az élőket említsem: Thomas Mannért, aki belőlük merítette az ő Jákobját és Józsefét, Giraudouxért, aki innen hozta, mint Hebbel, az ő francia Judith-ját, André Gide-ért , aki itt találta az ő Saül-jét és, Adyról nem is szólva, magáért a mi Babitsunkért, aki zsoltárokat költött mind férfi-, mind gyermekhangra, Jeremiásként mereng olykor esztergomi szőlőhegyén s egyik legszebb novellájában genezisbeli angyalokról regél? Különös játéka az ember és a történelem erőinek: olykor a «zárt» irodalmak, zártságuk ellenére, vagy annál fogva? oly műveket hozhatnak létre, amelyek mintegy akaratuk ellenére válnak egyetemessé; viszont a nyílt irodalmakkal, mint például a franciával is megtörténik, hogy egyes nagy műveik sose lesznek az emberiség közkincseivé. Vagy ha a mi irodalmunkat nézzük, azt látjuk, hogy az Ember tragédiája szemünk előtt válik, és joggal, az európai irodalom értékévé, viszont a Bánk bán, amely annyival szebb, költőibb, mélyebb, autentikusabb Madách művénél, bár egyúttal vérmesebb, zártabb, «magyarabb», egyszóval törzsibb, valószínüleg sose talál teljes megértésre a határon túl. Itt az egyéni, népi és egyetemes oly hármas szövevényéről van szó, amit talán sose lehet teljesen, logikusan szétválasztani; sőt, mintha az Irodalmat épp ez a bonyolultság éltetné?
A könyv három hullámhegye – az ókori görög-latin, a középkori keresztény és az újkori angol irodalom története – Babits három kedvteléséről, három inspirációforrásáról tesz tanúságot s amikor egy ily kalauzzal ilyen területeket járhatunk be, bizonnyal sötét hálátlanság lenne részrehajlásról beszélni – és mégis… Hagyján, hogy mint a régi humanisták, kedves görög mitoszaiban a keresztény misztériumok praefigurációit látja – csakhogy ezzel is szorosabbra fűzze a szép pogányság és a kereszténység kapcsait. Hagyján, hogy kedvelt angoljaiért az egész angol irodalmat, ezt a valóban csodálatos, de talán mégis «insularis» irodalmat az újkor nemzeti literaturái közt a legeurópaibbnak mutatja. Ami némileg zavarba ejt, az, megvallom, az a tartózkodás, amellyel Babits, a francia irodalmon belül, a két klasszikus századot kezeli, holott láthatólag rajong mind a XVI-ik századi humanizmus, mind a XIX-ik század francia «világirodalmáért». Nem mintha nem ösmerné el akár Rabelais vagy Corneille, akár La Bruyčre vagy Rousseau jelentőségét; azonban értékelései túlságosan tárgyilagosak s nem izzik bennük az élménynek és a szeretetnek az a heve, amellyel olykor csak másodrendű s mint maga is elösmeri, egy cseppet sem «világirodalmi» angolokat emel ki a századok homályából. S abba még csak belenyugodnám, hogy a Misanthrope költőjében főképp a polgári józanságot, hogy a Candide alkotójában inkább csak a vigyorgó okosságot látja, mert hisz viszont dícséri és méltán a francia moralisták «csodálatos seregét», átérzi minden ízében Ronsard «modern varázsát», mesterműnek tartja a Manon Lescaut-t s majdnem melegen emlékszik meg Diderot ragyogó dialógusairól. Azonban mi lehet az oka annak, hogy az a francia irodalom, amely klasszikus korszakában, tehát a XVII-ik és a XVIII-ik században, oly emberi, oly egyetemes és oly lelkesen követi a régieket, hogy ez a minden tekintetben annyira «európai» irodalom olyan kevés visszhangra és közvetlen szeretetre talál nemcsak a középeurópai művelt olvasók zöménél, hanem magánál Babitsnál is, az európai irodalomtörténet írójánál? Mi az oka, hogy az a «francia» vagy «franciás» szellem, amelynek változatait és vonásait a német Wechsler és a magyar Eckhardt Sándor féléveken át fejtegette Berlinben és Budapesten: nálunk – s részben Babitsnál is – mindig csak egyik formájában, a könnyű, az urbánus, a profán csúfolódáséban, a századvégi, az anatole france-i művelt szellemességében szerepel, holott talán másféle arca is van! S mi az oka, hogy, kivéve Ronsard-t és André Chénier-t, Babits alig vesz tudomást két nagy század francia költészetéről, hogy Racine-t csak némi habozás után, La Fontaine-t pedig alig-alig ismeri el egyetemes érvényű költőnek – s hogy, mint Valéry is panaszolja, a klasszikus francia költészetnek s éppen e két költőnek finomságát és szerénységét, tisztaságát és árnyalatosságát oly nehezen s oly kevesen élvezik Franciaországon kívül? Itt is a nemzeti és az egyetemes rejtettebb kapcsai játszhatnak közre – ámbár itt a «nemzetinek» épp az «egyetemesség» a főjellege!
Mindezek a megjegyzések persze korántsem merítik ki s félő, alig éreztetik e könyvnek mind gondolati, mind lírai gazdagságát, mert hisz Babits sem titkolja, hogy munkája: vallomás és pedig hol öntudatlanul, hol tudatosan és eltökélten, egy nagy költő vallomása kedves könyveiről és íróiról, irodalmi elveiről, egész szellemi légköréről, oly igazán, oly vehemensen és főképp oly teljességgel, aminőhöz foghatót sem naplóban, sem életrajzban nem lelhetünk. Egyes célzások, kegyetlen biztonsággal, a háborús költészetre, a népies poézisre s legtöbbször és legélesebben a «modern», a polgári szellemiségre, minden időkön felül és minden időkre érvényesen; egy-egy tömör és vakító mondat a kicsiny és a nagy költőkről, a poétákról és az atlétákról, az egyéni és a kollektív költészetről, vagy letűnt népek fennmaradt emlékeiről – amelyeknek formai és érzelmi tartalma olvasás után is velünk él; s főképp egyes költő-arcképek azok, amelyek Babits formáló-erejét különös érettségben mutatják. Sapho arcképe nemcsak Saphót, hanem minden asszonyi líra ízeit érezteti pár sorban; Theokritosé a városiak örök nosztalgiájáról regél, a falu után; Catullusé az első modern és «átkozott» lírikust idézi; s Horatius, Dante és Shakespeare, vagy az egész keresztény s az egész angol líra jellemzése nemcsak azért utólérhetetlen, mivel pár képpel, gondolattal és idézettel teljes és felejthetetlen szintézist ád e költők vagy költészetek sokféle színéről és illatáról, hanem mert e jellemzések az olvasó Babits mögött a költő Babits egy-egy kevéssé ismert, vagy félreismert arcvonására is rámutatnak. Ha figyelmesen olvassuk, hogy mit mond Sophokles tökéletességéről, Horatius eredetiségéről, Ágoston belső életszenvedélyéről, vagy az angol költészet «különös konkrétságáról», majdnem biztosak lehetünk, hogy Babits e témákkal együtt s azoknak minden erőszakolása nélkül egyben a maga idáljairól s teljesitményeiről is vallomást tesz. «Ő az eszményi olvasó», mint Schöpflin mondja: a legnagyobb szellemek mintegy az ő számára írtak. De ő az eszményi író is – aki nemcsak a maga irodalmát, hanem az egész irodalmat is számontartja, a nagyokét, akiknek az övé híven és tisztán válaszol. S még a könyv egész ritmusa is mily árulón tanulságos! Míg a görög-római ókor s a keresztény középkor, vagyis a Homerostól Danteig ívelő s középtengeri európaiság a könyv kétharmadát tölti meg részletes és kanyargó kedvteléssel, addig az újkor első századainak alig száz lappal kell beérniök (– azokból is a legszebbek Shakespeare-ről és Miltonról szólnak –), hogy aztán az utolsó zsúfolt lapok vágtató iramban jelezzék csak egy még ezután írandó XIX-ik század nagy neveit, amelyek közt az újkor franciái bizonnyal megérdemelt helyükhöz jutnak. Az olvasó így sem jár rosszul, sőt ellenkezőleg: mert így a régi nagyokra annál szebb távlata nyílik. Főképp a középkori résztől búcsúzunk el nehezen, ettől a sok-szakaszos, szinte végtelen fejezettől, amely mintegy újjáköltése s a többi fejezethez való hangolása Babits három régebbi remekének, a Dante-, az Ágoston- és az Amor Sanctus-tanulmánynak s amely úgy idézi fel bennünk e régebbi olvasmányaink részleteit, mint mikor a vonatból egyszer már látott tájat fedezünk fel, az emlék és az újraélés hasonlíthatlan édességében. Csodálatos fejezet: nemcsak azért, mert a mai olvasóval egy letünt kor poézisét, egy egész poétikus kort ismertet meg, hanem mert itt egy mai költő, aki ismeri, jobban, mint bárki, az Én és a Művészet követeléseit, meghajtja fejét a naív himnuszköltők «alkalmi és szükségpoézise» előtt. Csodálatos fejezet, csodája az emberi lélek kitanulhatatlan egységének, amelyen belül a problémák, az ellentétek játékká, harmóniává símulnak. Hol itt az észnek és a hitnek, technikának és az inspirációnak, a naívságnak és a műveltségnek annyit hánytorgatott különbsége? Itt, mint az őskeresztény prózaversben, minden rész és szándék egyre tör – s témában és tanulmányban, a himnuszokban és magyarázatukban, a költőben és az olvasóban ugyanaz a bűvös és megszakíthatlan áram vibrál…
