TERSÁNSZKY J. JENŐ: A BOHÓC VÉDELMÉBEN
TERSÁNSZKY J. JENŐ: A BOHÓC VÉDELMÉBEN
Az alkalmat ezeknek a soroknak a megírására természetesen az adja nekem, hogy a Vígszínház, ez az előkelő és kitünő színészgárdát foglalkoztató színház, egy színdarabjával kiment a városligeti Beketow-cirkusz porondjára és ottan egy szindarab ürügyén, színészeivel, illetve azok közzül többel, artista mutatványokat végeztet.
A napisajtó, amennyire belenéztem, nagyáltalában kedvesnek, mulatságosnak találta ezt az eszmét, sőt egészen komoly színházi kritikusok lelkesedtek és áradoztak a Vígszínház merész vállalkozása fölött. Ugyancsak a nagyérdemű közönség se hagyta cserben a Vígszínház vállalkozását. Miközben e sorokat írom, az előadás huszonöt, – táblás jubileumán már túl van.
Ennek a szép sikernek ujjongó harsonázásába egyetlen disszonáns, vétózó hang vegyült. Az Ujságban Zsolt Béla (miután egy másik név szignójával, ugyancsak az Ujság színházi rovatában dicshimnusz jött a Vígszínház Cirkuszáról), mondom Zsolt Béla egy-két nappal utóbb, vezércikkben foglalkozott a Cirkusszal. Ámde ez a vezércikk minden volt, csak magasztalás nem. Súlyos bírálat, keserűhangú megrovás volt tartalma ennek a cikknek, a Vígszínház vállalkozása ellen. Jelesen is azt pécézte ki Zsolt Béla gyalázatosnak a Vígszínház igazgatósága eljárásából, hogy képes volt aljas üzleti érdekekből a komolyszínpadi múzsa legtisztesebb gyermekeit cirkuszi bohócokká aljasítani. Kiemelte például Somlay Artúrt a cikkben, hogy Somlaynak a cirkusz porondján marhahólyaggal ütik a fejét, ugyanannak a Somlaynak, aki pár hét múlva az Ember Tragédiájának Ádámját játssza, a komoly magyar géniusz igazi és méltó dicsőségére.
Ez a vezércikk emelkedett szellemét s hangját illetőleg minden próbát kiálló írásmű volt. Azért kell ezt hangsúlyoznom, mert ezzel a vezércikkel volna tulajdonképpen vitám itten. És az ellenfél megbecsülésében önmagát becsüli meg az ember.
Tudtommal Zsolt cikkével nem szállt elvi vitába csak egyetlenegy délutáni lapban egy ifjú színházi szerzőnk. Konklúziója az, hogy Zsolt Béla hagyja csak azt a nagyképű pártfogást a színészek mellett a kenyerükadó színházi üzem ellenében, mert hiszen mindnyájan, író, színész, művész, bohócok vagyunk és a közönség alázatos kiszolgálói, vagy az éhkopp nyelői.
Ezenkívül reagált még a Zsolt cikkére a Vígszínház igazgatósága, egy kis nyilatkozattal, amelyben koncedálja azt, hogy mivel a cirkusz porondján kicsikét ízléssértő dolgok is történnek tisztesnevű színészekkel, tehát ezeket a kis durva epizódokat kihagyja az előadásból, vagy megszelídíti.
Gondolom ezt követőleg nyilatkozott Somlay Artúr, maga a méltatlanságokat tűrő színész. Nyilatkozata igen frappáns és radikális nyilatkozat. Ő is Zsolt Bélát leckézteti meg, mégpedig a következő elven. Fölhozza Somlay, annak mentésére, hogy nagy színészek aljafajta bohóci mutatványokat végeznek, másféle nagy művészek cselekedeteit, igy például egyik klasszikus olasz szobrászét, aki a kislányának egy remekbe készült éjjeli edénykét csinált, amely ténykedésével még nem csúfolta meg a művészet szentségét, amelynek éppoly joga a játékos kedv kifejezése, mint a nemes komolyság.
Utólag még egy kis színházi hírecskét olvastam, amelyben a fönti kérdéssel foglalkozik szintén, másik jeles színészünk: Kiss Ferenc. Kiss Ferenc egyik vidéki lapnak adott interjújában, nemcsak Zsolt vélekedése mellé áll, hanem rádupláz arra. Azon kezdi Kiss Ferenc, hogy: szégyelli a színész voltát, mikor vannak kollégái, akik a cirkusz porondján lócitromot söpörnek föllépti díjukért és marhahólyaggal üttetik a fejüket, bohócok módjára.
*
Ez vázlatosan ennek a kérdésnek eddig felvetődött anyaga, amihez hozzá szeretnék pár sorban szólni. Mert igenis nagyon érdekesnek és jelentősnek tartom, ha nézetek tisztázódnak ebben az ügyben. Hiszen nem kétséges, hogy a színpadi-irodalom érdekei is ott sírnak, még pedig keservesen, az ügy hátterében. De gondolom, nem is érdemes nyíltan a kérdés előterébe állítani ezt a szempontot, az irodalom szempontját, mert az magától is kiszorítja végül illő helyét a kérdésben.
Szóval maradjunk annál, amit Zsolt Béla kihegyez a kérdésben. A színészi méltóságon esett csorbát panaszolja ő ugyebár? És az még nem baj, hogy a színházi vállalatok túlzott üzleti kapzsiságát üti, mert erre ráfér bizony az ütleg, akármennyi és akármilyen súlyos, de ott érzek valami rettentő igaztalanságot a Zsolt cikkében, hogy a színészi produkció méltósága védelmében kegyetlenül üti az artista, a bohóc munkáját.
Egyáltalán a szegény bohócot éri ebben a kérdésben minden ütés! Mindenki a bohócot üti itten, disztingváltabb vagy kevésbé disztingvált ütlegekkel.
Zsolt borzadozva beszél róla, hogy színészek bohócokká aljasodnak és dicsekedve mondja, hogy nem látogat soha olyan helyeket, amikben artista csepűrágás folyik.
Somlay szintén orrát húzogatja a bohócra, ugyanakkor, amikor vállonveregeti, hogy hát a legnagyobb művészek is leereszkedtek remekbe faragni éjjeli edénykét, tehát nagy színészek is bukfencezhetnek.
Kiss Ferenc egyenesen kegyetlen. Mint a hóhért, vagy a spiónt a polgárnép, olyan kivetett szemétnek véli a bohócot a művészek társadalmában.
Még legkegyesebb a fiatal színpadi-szerzőnk cikke a bohóccal szemben. Ő, persze illő szívbéli keserűséggel, keblére öleli a bohócot, ezt az utolsó nyomorultat, mint sorsost, mint testvért a baksisszedésben.
De édes Uraim! Önök nem éreznek ebben a felfogásban valami furcsa gixert? Mert engemet valósággal elképpeszt az az elbánás, amiben Önök a bohócot, az artistát részesítik.
Vita helyett egy példa, Uraim! Egy konkrétum!
Megengedik ugyebár, ha egy színész, akármilyen nagy színész méltóságával mondjuk csak egyenrangúnak tartom egy zenevirtuóz méltóságát. Hiszen a zenész, a pódiumzenész, az még sokkal finomabb, méltóságosabb, előkelőbb tónusú a mozgási, felvezetési formáiban, mint általában a színészek. De mondjuk csak egyenrangú kolléga.
Na lássák Uraim! Én egy filmen láttam egy bohócot, aki először előkelően lejátszatott egy ilyen kényes hegedűvirtuózzal egy nehéz, klasszikus dolgot, gondolom egy Brahmsot. Azután ez a bohóc elővett szintén, nem egy amatit, vagy stradiváriust, hanem egy pici gyerekhegedűt és ez a bohóc fölhúzott a kezére egy vastag keztyűt és lejátszotta ugyanazt a Brahmsot kitünően, mint amit a virtuóz. Grock-nak hívják ezt a bohócot, Uraim. És tud ő zongorán, harmonikán és mit tudom micsodán, akadémiai professzorok előtt is vizsgázni a zenetudásnak a legbődületesebb ténykedéseiből, mégpedig úgy, hogy közben összesodort keztyűivel dobálózik és a zongora fedele az ujjára esik, folyvást az ujjára esik és mégsem véti el a legnehezebb Beethovent.
Hova teszik, Uraim, ha szabad kérdenem, ezt a bohócot? Talán befogadják színésznek a Nemzeti Szinházba, vagy a Vígbe? Hiszen Uraim, én esküszöm Önöknek, joggal teszem föl azt, hogy egy ilyen bohóc játszva megtanulja azt a színészi produkciót, amit Önök olyan dicsőségesnek tartanak, hogy jogot éreznek lenézni a magasából… Nos kire?… A bohócra, aki még azonfölül olyat is tud, amit Önök nem?
Itt, ne haragudjanak Uraim, de valami nem vág össze nekem, az Önök életnézetében, egy előadóművész kolléga felől. Nem!
*
Itten Uraim, valami súlyos bibi van azzal a művészméltósággal, valóban.
Tovább megyek! Én azt merem állítani, hogy míg a bohóc szerényen és béketűrően vállalja azt a bélyeget, amely állítólag lealacsonyítja az előadóművészek leghitványabbikáig, addig a színészet, igenis Uraim! meg kell már egyszer így mondani! egészen méltatlanúl pöffeszkedik éppen úgy, mintha méltó maradt volna minden vonalon nagy és szép hagyományaihoz. Pedig nem maradt, távolról sem maradt, méltó önmagához a színészet. Ez az igazság Uraim!
Megálljunk! Félreértés ne essék! A színészet mai elsekélyesedése, prostituálódása, nem a színészek hibája! Az üzlet hibája. tudjuk ezt. És más dolgoké!
Tudjuk azt, hogy a színész ma is boldogabban fejtené ki képessége legjavát szépséges és mélységes és magasztos és dús és megrázó és megkapó és nemesen szívderítő és emelkedetten mosolyogtató színdarabok eljátszásával. Ám erre van a legkevesebb alkalma a színésznek. Tudjuk jól!
Kész nyomorúság, a szellemnek szánandó ínsége, az életből rég kiesett szajkózás, bohóckodás, lehetetlen hülyeségek, vesézések, recitálása a színész mai munkája a színpadon, keveset mondok, hogy a színpadi művek 80 százalékában.
Az az igazi csorba a színészi méltóságon, hogy a színpadi deszkákon kell nagytehetségű színészeknek igenis, bohócoktól levetett attitüdökkel szolgálni a közönség lelki épülését. Ez a színészet igazi sérelme!
A színészet sérelme? Ez az irodalom sérelme, az emberi lélek szabad tükröződésének sérelme az előadó művészet révén. Bizony az!
Ez nem a levegőbe való beszéd Uraim! Sőt nem is annak mániája, hogy a kifejezési lehetőségek valami vad anarchiában tobzódjanak.
Nem! Csak pontos, lemérhető viszonyítása a mai idők színházának a régihez. No igen, a méltóhoz. Ahhoz, amilyen kontaktust tartott az élettel és az emberi lélek nagy és őszinte és érdemes megnyilatkozásaival mondjuk a shakespeare korabeli színpad és ezzel szembeállítjuk a mai drámát és vígjátékot. Még a legbátrabb is, a legjobb is, milyen hazug, mennyire epigon, ha összevetjük magának az életnek más irányokban való fejlődési, másulási tényeivel!
Ez a fájlalható inkább a színészi munkának az érdemetlenségbe való csúszásában Uraim! Igenis! Bármi legyen az oka! Ma így van!
Ha nagyon szellemes akarnék lenni, azt mondanám: valaha a bámuló, kiskorú életnek lelki gazdagodására adott elő, a nagykorú, bátorléptű színház. Ma ellenkezőleg: a színpad legjobb esetben selypít és naívkodik és gyáváskodik, amíg a közönsége köréből, hatodgimnazista szűzecskék mosolyognak azon, hogy a dolgok az életben úgy történnének, mint azt a színdarab ábrázolja, ha ugyan nem utálkodnak ízetlenségeken.
Ez bizony egyszerű tény Uraim, akármi okozza. És ha most hirtelen bohócmesterségre, az artista mutatványokra gondolunk, akkor Uraim, mondhatom, hogy itt nem dekadenciát látunk, hanem a fejlődésnek olyan szédítő magaslatát, ami már tökélyében unalom. Gondolom ez mégis más, mint az elsekélyesedés!
Önhöz szólva külön Zsolt Béla, kár igazán, hogy nem néz el néha egy-egy cirkuszba, varietébe! Mert higyjen nekem, hogy ugyanazzal a türelemmel, amivel egy-egy szinielődást muszáj kritikusoknak végigélvezni, bizony a Cirkusz sokszor többet, igazabbat, érdekesebbet adna Önnek a művészetből. Hiszen azt csak meg kell engednie, hogy a tánc, a groteszk, a burleszk, sőt az akrobatika bizonyos mutatványai, azonkívül a trükkzene stb. stb. mégiscsak valamelyes jogot formálnak a művészi teljesítmény nevére.
De megint ne a levegőbe vitázzam. Mondjam azt például, hogy Ön Zsolt Béla ismerős volna a megvetett Cirkusszal, hát akkor lássa, nagyon tanulságos megállapításokra lehetett volna alkalma jelen esetben, amikor a Vígszínház a Cirkuszba tolakodott.
Igy kénytelen vagyok erről én mondani el Önnek jól átrágott benyomásaimat, mint aki ismerem a Cirkuszt is.
*
Hát az általános kép arról a Vígszínházi Cirkuszról az, hogy soha semmi nagyobb szolgálatot nem tett a Cirkusznak és soha semmi le nem járatta jobban a színész munkáját. Esküszöm, hogy gyakorlatias észjárású nézőben önkéntelen megfogamzik az a gondolat, hogy: ej de kevés az igazán, amivel egy színész naggyá lehet és milyen hatalmas, megrázó, heroikus küzdelem az, aminek árán egy artista eszi a kenyerét!
Ez nem tréfa Zsolt Béla! Én megsúgom Önnek hogy ahogy ott ültem és néztem azt az előadást, nemcsak a színész sorsán facsarodott el néha a szívem, de az írónak a helyzetén is. Az irodalomnak a helyzetén is.
Nos igen, abban a vonatkozásban, hogy mekkora föladatot róna az íróra is, színészre is, rendezőre is, színházi üzleti vállalatra is, ha a saját, nemes és méltó eszközeikkel állanának ki a porondra egy ilyen cafrangos, hónaljcsiklandó, kápráztató cirkuszi revű helyett. Becsülettel!
Ért engem mit akarok mondani? Hogy egy színházi előadás a lelkiségemnek a legjaván kapjon meg, ejtsen kábulatba, mutassa csodásnak az életet, szóval úgy ejtsen hatalmába jobbik lelki felemen, mint ahogy a lelkem selejtesebbik felét ejti hatalmába a Cirkusz. Minő tartalma, szerkezete stb. kellene legyen annak a mai színdarabnak, hogy megkontrázza a Cirkuszt úgy, hogy ne vegye el a rekvizitumait, hanem puritán, nemes eszközökkel, a saját eszközeivel, hengereljen le Becsülettel!
Merthát, hogy ez lehetséges, abban Ön nem kétkedhet, miként én sem kétkedem. Csakhogy meg kell engednie Zsolt Béla, hogy ez a színház a múlt dicsősége és talán a jövő álma. A jelennek ilyen színháza nincsen! A jelen nem is akar ilyen színházat. Minden jel azt mutatja. Majdnem szimbóluma előttem ez a vállalkozás ennek, amellyel a főváros legjobb és legirodalmibb levegőjű színháza a Cirkuszba megy, a bohóccal konkurrálni.
*
De most lássuk Zsolt Béla, éppolyan hideg és kegyetlen szemmel, mint amilyennek Ön és általam föntemlített társai vélekedtek a bohócról, az artistáról, hogyan áll szemben a színész ezzel a bohóccal?
Tüstént megfelelhetek rá! Siralmasan! Szánandóan! Értelmetlenül!
Kijön egy idősebb úr lóháton és énekel. Az ember azt gondolja: milyen keserves munka ennek az úrnak a szilárd pódiumon is prózai színész létére, tegyük hozzá, kitűnő prózai színész létére, danára erőltetni a hangszálait.
Kínos ezt nézni! Itt a Cirkuszban százszor jobban rikít ez szemünkbe. Hiszen itten ahhoz vagyunk szokva, hogy emberek fantasztikus, tigrishajlékonysággal tesznek-vesznek, sőt az állati könnyedségű és kecsességű mozgásnak a paródiáit csinálják játszi könnyedséggel emberek. Bohócok, artisták! Napersze!
De most a színházi primadonnák bohóckodnak és akrobatáskodnak a hősszerelmesekkel. Hogy hogyan? Arról persze jobb nem beszélni. Dilettánsul, gimnáziumi tornavizsgáravaló produkciókkal. Hiszen itten a Cirkuszban ahhoz vagyunk szokva hogy stb.… stb.…
Még hagyján, ha táncol a hősszerelmes és a primadonna. De meddig hagyján? Amíg szerencsétlenségükre egy cirkuszi artistapár nem kezdi táncát. A mozdulatokkal való költészetnek ezek a súlytalan virtuózai. Akkor aztán az ember iszonyú kontárságnak érez más lejtegetőzést. Egy-egy mellékprimadonnát egyenesen kacagtató tramplinak. Hiszen itten… stb.… stb.…
Maradna talán a darabbeli szerep a színészek brillirozása számára?
Legyünk igazságosak! Ha a darab témája és fordulatai szegény útszéliségek, azért az alkalmai elmésségei elég tűrhetők. Azt merném mondani, hogy a szerző itteni munkája jobb az ismert operettátlagnál.
Annál rosszabb reá nézve, hogyha ezekután az ember visszagondol más szokott cirkuszi előadások irodalmi részére. A bohócjelenetekre igen! Akkor kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a Zolik-Rolik, Gerardok, mókáikkal egyszerűen irodalmibbak voltak. Emberibb, ízesebb dolgokkal, több filozófiát rejtő, bátrabb mókákkal szerepeltek. Hiszen a zsigereket rázó kacagtatás műfajának olyan tehetségű matadorjai csetlettek-botlottak már itt előttünk, hogy… stb.… stb.…
Mégis, ha tovább is igazságosak akarunk maradni, meg kell jegyezni, hogy még a legtöbbet nyújtott a Vígszínház gárdájából az a színész, Gárdonyi, aki Gerard-t utánozza. Ez valami olyan produkció volt, ami nem hatott kínosnak azzal sem, hogy a bohóc bőrére ment. Merthát az az igazság elve, hogy ütni szabad mindenkit, de hát nemesen, a saját fegyvereivel, azzal, hogy megmutatjuk: vagyunk olyan legények, mint ő!
Nosde, ez egy kis epizódja mindössze a Vígszínház előadásának a Cirkuszban és nem sokat változtat a vállalkozás szomorú erkölcsi fotografiáján.
Hogy a görlicék kitünően mozognak, a kiállítás ragyogó? No jó, ez már úgy van valóban, hogy az ilyen hús- és ruha- és kárpítosáru kereskedésnek régen nincs már köze sem a Színházhoz, sem a Cirkuszhoz. Ez csak pénzkérdés és rendjén is van, ahogy van. A táncmesteri zseni a tömegmozgásban mesterit nyújt, akár a hadvezéri a parádén. Ám nem szabad elfelejteni, hogy a tüntetés, felvonulás, bármi szép, a hadsereg mégiscsak a zavaros és bizonytalan kimenetelű csatára való főleg, hogy ezt a rossz hasonlatot tovább vigyem. A színháztól, még a cirkuszban is vár valami mást is a néző, mint csinos ruhában gyönyörű vádlikat.
*
Vagyishogy itt megállhatunk! Mert vár-e lelket, tartalmat egyáltalán a ma színházának közönsége a színháztól? Ha tényleg várna, akkor ennek gyönyörű, eklatáns cáfolata az, hogy hogyan tódul a nép a Vígszínház Cirkuszába és hogyan tombol benne az előadásnak.
Mi menti ezt? Mi magyarázza? Mi irányítja? Mi idézi elő?
Ezek olyan kérdések, amire viszontkérdésekkel válaszolhatunk: mi magyarázza, menti, idézi elő, hogy az okos, a jó, a finom mellett ostoba, gonosz, durva is van a világon? Mi magyarázza, hogy a disznónak mindegy az ananász, vagy a tök… stb. stb.…
Egyáltalán ezek a dolgok nem tartoznak most mondani valónk keretébe.
Tény az, hogy ha zokogva sír a színházi irodalom, mert hovatovább kevesebb szerepe lesz a ma színházában, mint a kárpitosnak és a ruhakereskedőnek, hát kezdhet sírni a színészet is, mert valóban szintén az irodalommal együtt bukik, vagy éled ő… Ez legélesebb világításban itt mutatkozott meg ebben a Cirkuszban. Ebben a pirrhuszi sikerben mutatkozott meg ez! Esküszöm erre!
Esküszöm rája, hogy annak a közönségnek kilencven százaléka, amely a Vígszínház kedvéért jött a Cirkuszba, a Vígszínház kedvéért aligha jön el mégegyszer, ellenben eljöhet a Cirkusz kedvéért, aminek rákapott esetleg az ízére… a kitünő ízére… És ez rendjén is van!
A bohóc, a Cirkusz ne is szenvedjen a színészettől, a színháztól, mert az ordító méltatlanság volna! Hiszen a bohóc, a Cirkusz fejlődött, finomodott, a tudása legjavát adta, és adja mindenha… A bohóc nem sekélyesíti el az emberi lélek megnyilatkozásait, merthát a lélek sekélyes megnyilatkozásai maga az anyaga… A bohóc szerény, a bohóc igyekvő, a bohóc a helyén van!
A színész! Az nincsen a helyén! A színházi irodalom lett rég méltatlan önmagához, és az rántotta magával a színészetet is oda, hogy csak képességeinek a legselejtjét tudja nyújtani. A színész az, aki ha nem kérődzik a múlt művészetén, akkor a ma művészetének kontár gyáva, dekadens kísérleteiben, közönség-kiszolgálásában, maga is kontár munkát végez. Bohóckodik igenis, csakhogy a szó legrosszabb értelmében.
De hisz itt a példa! Hogy amikor már a színészet odavetemedik, hogy a manézsba megyen konkurrálni a bohóccal, akkor még a bohócnál is lejebb sülyed, azzal, hogy meg se közelíti értékben a bohóc munkáját, produkciót produkció ellen téve össze… A bohóc a tartalmasabb, megkapóbb, az érdemesebb, fintoraiban és rángatózásaiban és bukfenceiben, sőt szóba öntött röhögtetési eszközeiben is.
Úgy van, Uraim! Legalább ezt kellett volna lehengerelni ott a manézsban a darabnak és a színészek játékának. Mivel? Valami fura, elkápráztató, megrázó, vagy halálra kacagtató komédiázással, a színészmunkának a brilliroztatásával, mittudommicsoda történés, vagy jelenetek révén… Így ezzel lapos, múltszázadbeli operetthatásokkal, álgrandguignok-ból színpadi revűbe oltott megnevezhetetlenséggel csak le lehet csúszni a bohóc mellett.
A tömeg nem dönt, a szétrepedező kassza sem dönt, mert egy mesterségnek a tragédiája műhelyben játszódik le, a reflektorvilágította cafrangok mögött. Itt pedig mondhatom, a színészet bukott szörnyűségeset.
Hát aztán, hogy ezekután Uraim, még mindig úgy lehessen beszélni a Bohóc-ról, mint az előadóművészetek utólsó személyiségéről?… Ezt már sokallottam! Ne haragudjanak. Meg kellett védenem a bohócot. Csak ezt akartam!
