ESŐS NYÁR
oly csöndes ez a nap.
Vacognak a füvek, s az ágak fenn a fán
gyáván bólintanak,
ha elleng köztük a halk inspektor, a szél…
Az égből is csupán
szüken szürődik át valami szürke fény
az ónos cenzurán.
Korán vénűl az év,
mint csüggedt férfi, kit korai gond redőz…
A házeresz csövén
könny ül, s a kerti sok kisírt szemű virág
úgy néz föl a csigás
füből, mint akiket nem enyhít semmi más,
csupán a zokogás.
Úgyis meghal az év.
Pár hétre még talán kijő a napsugár…
Az is csak haladék.
A legvirágosabb ősz is a télbe visz…
Szép lejtő is leránt…
Lesz még tavasz, de az más tavasz lesz, s nem is
emlékezik miránk.
zajjal, s az ég olyan,
mint a félárbocra eresztett lobogó:
úgy leng alacsonyan.
A szél meg hangosabb, s füvek és fák között
parancsokat kiált.
Ők szótfogadnak, mint ijedt ujoncsereg:
«Jobbra át!» «Balra át!»
micsoda hadsereg,
amelyet a gonosz hadvezér egyenest
a halálba vezet?»
kérdem, és minthacsak egyszerre magam is
közöttük állanék,
amint hajlongnak és egyhelyben állva is
mennek az ősz felé…
Léptem nem visz tovább.
Csak annyit mozdulok, amennyit hajt a szél:
gyakorlom a halált
veszteg, száműzve, és várva ítéletem,
mint a sztoikusok,
a Császártól, kinek nyarából életem
elejtve kicsuszott.