1873.
1873.
«Édes Vidor!
Valóban nem tudom, mit írni utolsó leveledre, nagyon felingerelt!
Nem tudom, mit akarsz örökös dorgáló hangoddal!?
Addig egyengeted, csinálgatod, számítgatod élted útját, hogy azon veszed magad észre, miszerint életednek vége; anélkül, hogy élveztél, örültél volna valamit! Miért, mert mindig a bajt, a hiányt keresed mindenütt! Azt pedig míg emberrel lesz dolgod, találsz! Az élet elfoly, akár örültünk, akár sírtunk, csakhogy emígy ostobául cselekedtünk, mert szenvedéseinkért jutalmat sehol sem remélhetünk.
– Az ember életének kovácsa.
Igyekezzünk azt, amihez hozzájutunk, hasznunkra, azaz örömünkre, boldogságunkra fordítani, ne verjük, tüzesítsük és ismét verjük a vasat, – addig, míg elfogy – azon hiedelemben, hogy tökéletességet érünk el!
Te Vidor, szerencsétlen vagy, mert rossz után jársz, tökéletes boldogságot keresve: keserű egész életed!
Fenyegetésedet, hogy lépésre határozod el magad, – nem értem egészen s csak annyit jegyzek meg rá, hogy emlékeztetlek kolozsvári kínlódásomra, amikor szívem fele könnyé vált, amikor beteggé sírtam magam utánad. – És rögtön utána teszem, hogy minden kopik…
Ajánlok egy kis elmélkedést az élet célja felett…»
