FODOR JÓZSEF: BESZÉLGETÉS AZ ERDŐVEL
Emlékszel a mult szerelemre:
Mikor gallyaidban a tavasz zenélt
S forrott az életnek a nedve;
Amikor kijöttem s zöld mohák között
Leültem árnyadba vidáman,
Szívem tervekkel volt dúsan ötvözött
S az élés jóize a számban?
Száz madarad lombodban szerte
S szép patakod folyékony csillaga dült,
Aranyhomokot hordva medre:
Mintha a perc boldog mézét hordaná,
Mit örömben kisírt, egy szellem,
Futva, ezüst kötényben valahová,
Hogy már soha többé ne leljem.
Zöld üreid némán ásitnak
S reszketve int itt-ott gazos utadon
Egy virág, mint eltorzult csillag:
Mint az életben szétfoszló álmaim,
Miket már nem tudok követni –
S itt állok a föld üres határain,
Bennem s körülöttem a semmi.
Csak a gondok jönnek süvöltve,
Mint a szél, mely benned ágakat őröl,
Erdőm, s levelet dob a földre:
Leveledet, itthagyva a tél előtt,
Mezítlenül, puszta hidegben –
Mint e létben a rólam levetközött
Meleg álmok s remények engem!