ERDÉLYI JÓZSEF: RAPSZÓDIA • NYÁR
NYÁR
fehérek az útszéli fák,
futó kocsink szelétől bókol,
köszönget a cseresznyeág.
Áll a fasor, mint mennyegzőre-
öltözött szűz leánysereg.
Mit is susog? Egyszerre tán hogy
Isten hozott! Isten veled!
Nem kérdezem: a télen át
hol voltál. Csak hogy visszajöttél!
Örül szemem, hogy újra lát.
Őt sem vallatnám, hogyha visszajönne:
hol járt. Könnyezne két szemem,
örömömben, hogy újra látom. –
Ilyen bolond a szerelem.
itt szökken a hegyoldalon
s ott végződik, azon a dombon.
Csaknem végigtapogatom.
Hogy a tengerből szí vizet
a fellegekbe: mese csak,
de így is szép, hazugság nélkül,
hétszerte szebb, mert igazabb.
az alacsonyreptű veréb.
Most ő lakik benn. Csirippolva
kidugja buksi, vad fejét.
Leverjem azt a fecskefészket?
Elűzzem azt a verebet?
Kitudva minden igazamból,
szenvedek én is eleget.
élnek testvéreim hiánytalan,
nőm, gyermekem, s így bolygok, egyedül,
mintegy árván, özvegyen, magtalan.
Magamhoz is már oly semmi közöm,
a föld színén oly idegen vagyok,
mint az északi fény, a délibáb,
mint a nap, a hold és a csillagok.
tölgyerdeje kinyíllik,
megállsz, előtted van az egész Vértes,
gerince a távolba nyúlik,
oldalbordáiról a grófi erdők
zuhognak a síkságra le,
alattad, a völgyben, egy kis falu
száz apró zsellér szalmafedele.
Üres kunyhót találtam. Besütött
a holdvilág anyás, örök mosollyal
és altatódalt zengett száz tücsök.
Lándzsás, bokrétás cirkok álltak őrt,
szellőre zörgött éber levelük.
Elaludtam. Az alvók és a holtak
otthon vannak a földön mindenütt.
csak egy uccajtóban búcsuzkodott,
kései vendégétől valaki.
Odamentem, szállást kértem, adott.
Egy jónagyot szítt csak a cigarettán,
orrom előtt. Ugyan mit láthatott
szememben, hogy befogadott azonnal?
Talán egy ős, ismerős bánatot.
a szőlőben. Nádfedele felett
diófa bókol. Izzó nyáridőben,
hűsölni benne, jaj be jó lehet!
Fehér falára a mohos eresz
kék árnyékot vet. Alszik a napon,
a kis hajlék, a nagyvilágtól távol,
álmodik némán, süketen, vakon.
korongot hajt a csákvári ipar,
nehezen azt is. Versenyezni kell
a gyáripar olcsó áruival.
Haldoklik a remek kézmű, hervadnak
a virágok, a szépíró kezek.
Nem kell inas, pedig beállanék. –
Én mindenhova későn érkezek!
cseng már a völgyben s a hegyen, a zöld
erdő szélén nem szól már a kakuk,
elvágták a szavát, elköltözött.
Felnevelte fiait, a kakuk
fiait is az éneklő madár,
szívébe szurta tüzes sugarát
s a legszebb dal közt megölte a nyár.
s bérbeadják a szedést a papok.
Ha egy tőhöz lehajlok, ha csak egy szem
földiepret leveszek, már lopok.
Bérbeadják az erdő gyöngyvirágát,
Jézus könnyét és vére cseppjeit.
Ez az én vérem! szól szívemben Jézus
s én szedem bátran az Ő epreit.
húznak a fáradt pirospej lovak,
aztán letelik a nehéz iga,
mire hazaérnek, lemegy a nap.
A dűlő mellett, a lemenő napban,
úgy ragyog a szekér. – Az is örül.
Aranyszekér, királyiszék… Kiállott,
jön már a gazda, befog és felül.
a mezőőrnek. Az a fegyvere,
hasba akarja szúrni a vadászt,
a gróf vadászát keresi vele, –
mért lőtte agyon az ő kis kutyáját?
Jobb lett volna, ha őt lövi agyon…
Hosszu hegyes szeg van a botja végén,
ölni akar és kintjár szabadon.
hogy pásztorok. Rajtuk városi rongy,
kabát, pantalló, félcipő, szemükben
ellenzős sipka. Proli-pásztorok.
A csorda is más, nem a régifajta, –
csupa vöröstarka svájci tehén.
Talán ma, földhözvágja ostorát
s meglóg mellőlük ez a két legény.
A vízben, az uj betonhíd alatt,
a régi híd csonka falábai
sötétlenek… Víz és idő halad.
Közel a hídhoz áll a honvédemlék,
és hirdeti a réglefolyt csatát.
Áll a szobor, de már jótékonyan
körülnőtték és elrejtik a fák.
esténként a lobogó tűz körül,
szép volt az ágyudörgés, meg a puskák
ropogása is, kellő messzirül.
De észretért a sógor, mihelyt látta,
hogy a bombák a tábort keresik.
Gyerünk innen, mert idelőnek, aztán
vagy emberben vagy lóban kár esik!
fejemalja, párnám a hátizsák,
takaróm egy köpenyeg és szobám,
hálószobám a végtelen világ.
Lámpám a hold, éjjeli mécseim
a csillagok, – egy éppen most lefut.
Bárdolatlan mestergerendaként,
sejlik felettem távol a Tejút.
te hódító, te nagyvilági szép?
Gondolsz-e rám, míg repít valahol,
egy szélvésszel versenyző büszke gép?
Úgy gondolj rám, mint egy vándorra, kit
kocsid után elnyel az útipor,
mint akit a te száguldó, kegyetlen
géped egy zökkenéssel eltipor!
tanyázok a csillagos ég alatt,
hallgatom, hogy kiabálnak időnként
a kóválygó vakvarju-madarak.
Csúnya hangja van a vakvarjunak,
csendes éjjel a Holt-Tisza felett. –
Földönfutó költő, hány elvakult,
kárörvendő vetélytárs emleget!
kíváncsi sün. Egészen odajött
fekvőhelyemhez. Megfogtam az orrát,
de ijjedten összegömbölyödött.
Símogattam, szőrmentében, no persze.
A símogatást ő is szereti.
Orrát kidugta, felállt és szuszogva,
elrobogott mint egy kis gőzkocsi.
fázni kezdett a vándorköpenyeg,
felébresztett az akácfák között,
rideg éjjeliőrként a hideg.
Átmentem a gáton, a Holt-Tiszán.
A parton egy kis erdő feketélt.
Mentem, mentem a nyári éjszakában,
a holdfény őrült szerelmeseként.
dülőn, mesgyén, tekergő ösvenyen,
a holdvilágos, elvarázsolt földön,
csak fekete árnyékom jött velem,
a határban, mit nappal sose láttam,
hol nem volt semmi keresnivalóm,
a csendes tájon, mint egy más világon,
túl életen, halálon, holt folyón.
tilosban, egy dinnyeföldön vagyok.
Ott hevertek a nagy dinnyék és várták,
hogy jöjjenek a dinnyetolvajok.
Mi is lenne, ha meglékelném őket
s levenném a legnagyobb görögöt?
De ne idézzük, dinnyeföldön, éjjel,
a könnyen megjelenő ördögöt!
nem messze kotlott. A pulikutya
ugatni kezdett. Gyerünk innen gyorsan,
mert megfog a csősz és van rá oka,
nem hinni hogy nem dinnyét lopni járok.
Még utánam lő, ha elszaladok. –
Egy örök nyárban dinnyecsősznek lenni,
kunyhóban lakni!… Ébren álmodok!
Pestről, gyalog. Két napja nem evett,
farkasfogakkal vígan abrakolja
a tőlemkapott száraz kenyeret.
Fütyöl, dalol. De milyen dalokat!
Érző szívét hangjában rezgeti.
Ártatlan, szépreéhesszomjas gyermek,
halat kér és kígyót adnak neki.
elverte. Az út közepén
fekszik, fejét karjára hajtva,
egy ember: egy parasztlegény.
Kezében hosszu tölgyfa botját
szorítja. Mi baja lehet?!
Titka felett kíváncsian
dereng a hajnalszürkület.
megy a csorda, éhség terelgeti,
mélán ballag a kútágas felé
s a délibáb lassanként felveti.
A délibábban áll a gémeskút is, –
egy gémeskút a tenger közepén.
Iszik, iszik a csalfa délibábból,
míg egy veder víz lesz a fenekén.
míg nem szabályozták a vad Tiszát:
legelő és kaszáló. Nagy az ártér,
mintha nem volna, eltörpül a gát.
Szénaboglyák füllednek a kaszálón,
csomborvirág szagával száll a szél,
a legelőn gulya rázza komopját,
az is a régi, nagyszarvú, fehér.
a Tisza gátján. Nem elég erős
a föld: vasgát kell már a Tisza ellen.
Ötszázezer, félmillió vörös,
vadonatuj téglakatona áll,
oszlopban a gáton… Óh jaj nekünk,
rab folyók és rab lelkek, börtönünkből
tán soha többé ki nem törhetünk!
a Tiszában, pedig volt valaha
annyi mint víz, de haj, letünk azóta
a halászok szerencsecsillaga.
S ahogy a Tisza vizében fogy, ritkul,
ívóhelyek hiányában a hal,
a nép szívében is úgy fogy, úgy ritkul,
maholnap meghal a nóta, a dal.
a kastélyt. Bontják kíméletesen,
követ kőről csínjával. Nem marad
maholnap a kastélynak nyoma sem.
Köveiből majd uj házak épülnek,
kőből a régi vályog, sár helyett
és nem jobbágyok, nem cselédek lakják,
hanem egyenlő, szabad emberek.
kényes lovak kastélya valaha,
most oly üres! Kidőlt az ajtók szárnya,
törve és tárva minden ablaka.
A német gróf négyesét, magyar díszben,
nem hajtja többé daliás kocsis.
Eltünt a régi fény a kocsiszinből,
megszökött már az utolsó poc is.
tüzet raktunk és szalonnát sütöttünk,
borozgattunk. Repült a délután,
hajlott a nap nyugvóra. Hazamentünk.
Három barát, ki ritkán látja egymást,
az is lehet, hogy többé sohasem.
A Saj-foknál a kis halásztanyát
gondolatban sokszor felkeresem.
a cséplő, mint egy vörös fenevad,
eszi kévénként, zsákgyomraiba
pergetve az acélos magvakat.
Fogy az asztag, nő a szalmakazal.
Egyszer megáll és tovább megy a gép.
Ottmaradnak a csendes szalmakazlak.
Részét megkapja s tovább tűr a nép.
van egy kis árva, cselédtemető.
Sovány akácfák virágtalan alján
korhadó fejfák. Nem kell ide kő.
Sok síron fejfa sincs, talán az élők
eltüzelték. Ülök egy jeltelen,
puszta sirhalmon. Olyan jó itt ülni
De még jobb tán feküdni odalenn
Paradicsom lehetne, Kánaán!
Mennyi tej, méz folyik le hasztalan,
két nagy folyón: a Tiszán s a Dunán!
Két Niluson és három Körösön,
gátak között, – mennyi ész, akarat
hömpölyög tenger és halál felé,
gátak között, közönbös ég alatt!
maga után hagy vörös lobogót,
de feljön a hajnalcsillag, a hold,
s kigyulnak a homályos ablakok.
Piros felhőzászlókkal jön a hajnal,
piros sugárral kél mindig a nap,
de csakhamar megaranyosodik
s a rózsafelhők széjjelfoszlanak.
benn a városban is kettős torony.
Büszke, gazdag nép, nyakas kálvinista
kunok lakták Kunhegyest egykoron.
Kunok ma is. Még áll a legelőn
a kettős kút, a városban is áll
a kettőstornyú nagytemplom s az őr
minden óraütés után dudál.
egy élelmes ember mozit nyitott.
Jól megy, és jól megy mellette a söntés.
Homály borítja a nagytemplomot,
a két tornyot, a tejútat, de fénylik,
fényben fürdik a mozi homloka. –
Betört a Nagykunságra, Kunhegyesre
a film, a nagyvilág, Amerika.
világoskék szemén, szőke haján,
gránátosszűlő deli termetén,
messziről látni, hogy német leány.
Szíp derík lyány! mondják a kun legények,
megbámulják, de nem kerülgetik,
mert ők mégis a feketeszemű,
betyáros kisbarnákat szeretik.
puszta korában ez a sík vidék,
mikor tanyával még nem rakta meg,
nem törte még a szűz gyepet a nép.
Gulya, ménes, juhnyáj, konda legelt,
madárvilág lengett a láp felett.
Mennyi tanya, s látni sehol egy lelket,
egy embert, egy madarat sem lehet.
a nagy ivóasztalnál egyedül
s hallgatja hogy a pesti studióban
vasárnapi műsorra mi kerül.
Fáj a foga egy nagyobb készülékre,
de ahoz kéne két anódtelep,
míg az egyik töltetni odavolna,
Karcagon… Egy kisfröccsöt rendelek.
mint óriás, cserepes, szomju száj
s az égből nem hull eső, egy csepp harmat,
mindent eléget a hosszú aszály.
Vizet! Vizet! És álmodik a föld,
árvízzel és tengerrel álmodik,
fürdik álmában, nyeli üdvözülten
egy vízözön dicső hullámait.
a délibáb, ezüstlábon lebeg,
lopakodik, leselkedik az Alföld
szélén, mint egy kitagadott gyerek,
mint egy határtnemtűrő hiu lélek,
ki önnön tükrét sírva kergeti,
mint elűzött király, aki reméli,
hogy országát még visszanyerheti.
mióta eltüntek a vadvizek,
de visszajönnek, míg a Nagy Alföldön
pocsolya lesz, a sírós bíbicek.
Bíbic! bíbic! Panaszkodnak felettem,
kísérnek az oktondi madarak,
mintha keresnék rajtam: hova lettek
a régi szép alföldi mocsarak.
mikor népével a kígyókirály
átúszta a Dunát egy éjszaka
s vitte délre, ahol még van mocsár,
népét, a kígyók nyüzsgő özönét.
Átalúszták a széles folyamot,
s elvitték a lecsapolt, a kiszáradt
Alföldről a párát, a harmatot.
áll munka nélkül, noha fú a szél.
Leülhetne, le is fekhetne bátran
pedig most őrlődik az uj kenyér,
hengermalomban. Merengve a multon,
áll a malom, mint egy ókori vár.
Téglafalán felmeszelt nagy betük
hirdetik hogy «a motor is darál».
kérdezte tőlem egy ifju titán,
kiből jámbor keresztény ujságíró,
derék polgár lett a kommun után.
Nem olvastam… Akkor nem lehet költő,
jelentette ki ellenségesen.
Nem baj, mondtam. Hisz nem ismerte Marxot
Dante, Sekszpir, Gőthe, Petőfi sem.
a föld alatt is forró délibáb,
csak furni kell, lidérclelkét okádja,
böffenti fel a föld alatti láp.
Csak furni kell: a földben és a népben
van annyi alvilági őserő,
van annyi fojtott, forró szív és lánggal
lobogni vágyó pihent agyvelő!
s mint egy bivaly, lustán hunyorgatok,
vakít a víz… Ha mindent elfelejtek,
nem tagadom, még boldog is vagyok.
Anyám méhében lehettem ily boldog:
víz vett körül, meleg víz ottan is.
Jó hogy világra jöttem, csak ezért
a meleg vízért. Ennek párja nincs.
erkélyen áll a vezér és szaval,
ismétlőfegyvert ráz a jobb keze,
hasonlóképpen bibliát a bal.
Ne tudja a balkéz, mit ráz a jobb!
Tombol a nép, ünnepli nagy fiát,
isteníti a nagy színészt, imádja,
komédiás nép, a komédiát.
megölne rögtön. Magában megölt,
lesujtott réges rég, mint Kain Ábelt.
Sötét dühe zuhog rám, mint a föld,
a sirgöröngy a koporsófedélre.
Halott vagyok előtte, járó hulla,
temetetlen, kísértet, levegő,
senki, semmi, nemember, zéro, nulla.
piroslik már a som, meg a fagyal,
a galagonyabokor, meg a csipke
lánggal lobog és elnémult a dal.
Szajkó rikácsol a cserés felett,
sárga bokorban élesen csörög
egy sárgaszájú feketerigó.
Fekete mint a feketeüszög.
csillog az árok partján. Mit remélsz,
koldus költő? Tintád se lesz maholnap.
Szedd a bodzabogyót, vidd haza és
csinálj belőle tintát! A libák is
megnőttek: lesz toll. Hullnak levelek.
Sárga levélre ird és szórd a szélbe
utolsó, őszi, hattyuversedet!
Nem félsz tőlem?! Nem is felelt a lány,
csak hozzám símult, csak ölelt, csak csókolt,
a szerelem bilincsét rakta rám.
Meg kellett volna halni ott az erdőn,
hol annyi volt a vérpiros levél!
Felitta volna vérünket a föld,
befedte volna nyomát is a tél.
hallotta ő is költőhíremet
s eljött Zerindről a nagy őszi sárban,
látni és megtérítni engemet.
Gyalog jött, hosszú negyven kilométert,
ágyam végénél egyenesen állt
s nézte, volt peszrám, szegény Terka néném,
a nénje híres-neves nagy fiát.
eltünt a nagy háború elején
s magára maradt kisdedeivel,
Terka néném, a házatlan szegény,
és szombatos lett, lemondott a húsról,
a világról, mindene lett a hit:
a hit tartotta csak, hogy megnem ölte
kenyérértsíró szép gyermekeit.
kökényvirágos húsvétünnepen,
be szép eladólány volt Szabó Terka!
Ott állt az ágy végénél, dísztelen,
szélcserzette, ráncos, bájtalan arccal,
de a szeme sugárzott, ragyogott
feltámadásban, mennybemenetelben,
végítéletben. Állt és vallatott.
világ rabja, szociálista vagy,
de én hiszem, hogy eljön érted Jézus,
nem engedi, hogy végig rab maradj…
Igy beszélt és hazament Terka néném,
Zerindre, az őszi sárban, gyalog.
Nem tudom: él? hal? De el nem felejtem
és jóslatára gyakran gondolok.
ravatalánál sem lehettem ott,
nem vethettem egy rögöt sem utána,
nem is tudom elhinni, hogy halott.
De szépen halt meg, ritka szép halállal,
az én világgal hasonlott apám:
halálos ágyán látott felragyogni
egy csillagot az anyám homlokán.
én magam vágtam a Hosszúhegyen,
nem ütni-vágni, verekedni, csak hogy
Hogy ne felejtsem, mi kell a világhoz:
kezemben mégis valami legyen,
kemény koponya és erős tenyér.
Légy velem Isten s jer velem te bütykös,
te tőrőlmetszett vitéz somfanyél!
a rezesbanda. Mulat a falu.
Minden hangszer máskép van lehangolva,
de egy nótát közös ütemre fú.
A nagydob szépen összetartja őket.
Csak táncolni lehessen, az a fő.
Zenebona, zaj, síp-dob kell a népnek,
hízelgő szó és fegyveres erő.
születtem sírva, mikor legelébb
világra mentem ötéves koromban,
indulok újra, nem köt semmi fék.
Könnyeimet fojtom, kislányomat
csókolgatom, szívem hiába fáj,
megyek világra, tán vissza se térek
soha! Elnyel az őszi esthomály.