ERDÉLYI JÓZSEF: TÉLI RAPSZÓDIA
Egész sötétek még az ablakok,
uj még az év, hosszu az éjszaka,
lámpát gyujtok, hamar tüzet rakok.
Kis kályhámból szikra pattan… Szívemben
szikrára vár hit, harc és szerelem…
Teát készítek, aranyszín teát.
Hajnal tündére társalog velem.
te vagy a szikra, kályhám melege,
lámpám világa, aranyszál hajad
órám rugója, lantom idege.
Fenn a hegyen fiatal cserfaerdő
tavalyi lombja hófelhők alatt,
elémlobbantja lelkes ifju fődön
sarjadó sűrüerdő hajadat.
vegyűl nyomom a hóban idefenn
a hegytetőn ahova feljövök
minden nap egy vadnyomos ösvenyen.
Szarvasok és vaddisznók ösvenyén
szeretem látni lábaim nyomát,
szeretem járni egyedül az erdő,
a téli erdő gyöngyvirág havát.
gyenge kőrisfák kérgét legeli.
Ifju törzsekről villognak felém
köröskörül az inség jelei,
mint régi, rótt betük s én olvasom,
megfejtem e titkos írásokat:
halj éhen! vessz el egyedűl az erdőn,
csak hogy igába ne hajtsd a nyakad!
alatta egy templomból kikopott,
karjatört angyal, fehérre meszelve.
Az ágakon tarka harkály kopog.
Vörös sapkában, tarka céhruhában
ácsol buzgón, csupa szakértelem.
Én a mélyutból érdeklődve nézem.
Ő dolgozik, nem törődik velem.
ág alatt vagy felett mindegy neki,
pudvás fahéj, száraz levél repűl,
orra hegyét fürgén ütögeti,
hol báb, bogár lappang… Céhmester ur,
harkály ur kérem, meg se lásson engem,
működjön bátran, zavartalanul!
Tisztelt harkály ur, doktorom, papom,
az égre kérem, vizsgáljon meg engem,
gyóntasson meg, csípje fülön, nyakon
bűneimet, – levetkezek miként
a téli fák, – gyógyítson meg tavaszra!
Koppantsa meg a mellem közepét!
a tájra. Vékony köd lebeg alant,
vékony hó fedi a közeli alvó,
karósoros, barázdás dombokat,
mint óriási fehér csipkekendő.
A messzeségtakaró ködön át,
éppígy hallom áttetszeni a kormos,
vágtató gőzös acélmoraját.
velem a hegyre, a tetőre fel,
az erdőbe, ahol a vaddisznó tur
s a szarvas kőrisfakérget legel.
Szálljatok le a vonatról és gyertek
a síkos hegyi ösvenyen gyalog, –
szárnyatok kél és olyanok lesztek mint
égikarban éneklő angyalok.
vannak belőle. – Éhes óriás
a fagy, ködöt, havat kell falnia,
sorsa mégis csak az éhenhalás.
Amihez ér, ha őzet akar enni,
kővé dermed, a víz jéggé mered
s jön a tavasz, a parittyásfiu
és győz a vértes óriás felett.
pusztítsd a hernyófészkeket! Tavaly
kihajtott szépen; kilombosodott,
aztán levedlett az erdőn a galy:
lelegelte a hernyó… Rajta csak, tél,
nem kell annyi pillangó, lessz eléd,
kergetheti a gyermek, kis kalapját
elnyűheti mint én valaha rég.
érzem, hogy él az ég, a föld, a fák,
hogy rokonom, távoli rokonom,
álarcos ős testvérem a világ.
A zúzmarás erdőn, a fehér csendben,
úgy érzem hogy egy megsemszületett
isteni gyermek jár velem. – Őt érzem,
a halhatatlan, örök életet.
elengedtem, fussanak szabadon,
vadász vagyok, de letettem a fegyvert,
földeimet is parlagon hagyom.
Gépész vagyok, de gépemet elhagytam.
Uralkodó: elhagytam népemet,
de megtaláltam kedves magamat…
Nem sietek. Ráérek. Pihenek.
a hegytetőn, hogy nem feledted el
ezt a szegényt: egy hosszu év után
látni kívántad… Fakérget legel
az éhes szarvas fenn a hegytetőn
s a tavaszt várja, mikor a kökény
virága emlékeztet csak a hóra, –
a tavaszt várja, mint tégedet én.
megáll a fák közt és úgy fog körül,
mint ellenség a mesebeli hőst.
Lélekzetfojtva most a szél is ül.
Ködben és csendben, mozdulatlan állok,
Élesen hallom hogy mellettem éppen,
mint körülöttem az erdei fák.
a hó alatt egy egérféle rág…
oroszlánlelkem hálókötelét,
hadd menjek a hajnaltündér után,
hadd vágjam le a sárkány sok fejét!
Oszolj köd, ébredj erdő, jöjj velem,
segítsetek vadak és madarak,
hadd vívjam vissza ködlelkek kezében
pusztúló árva birodalmamat!…
a Pilis erdős-bérces homlokát. –
Igy nagy a Nagy Pilis ha istene
felhőbe-ködbe burkolja magát:
ne lássa senki vállát, nyaka szirtjét,
elég ha látja sziklatérdeit,
melle közén sötét sörték gyanánt
meredező bozótos erdeit.
eladja húsát azt a véreset,
koncolja bárddal… Fenn a Pilisen
történt a vaddal ez a baleset.
Két lövés érte. Az első golyó
két első lábát bénította meg. –
Az egyik első lába csonka volt…
Egy golyó meg a homlokába ment.
alacsonyan Pilisszántó felett,
fejem felett éppen, nézek utána. –
Repülőraj! Nézzétek emberek:
ők feltalálták a rajbanrepülést,
előbb mint ti! – Az ostoba libák!…
Halad az ék, kiáltoz ércesen.
Most elfedik a magas kerti fák.
sugármagas, dicső jegenyefa.–
Mindegy hol áll, ormon vagy szakadékban,
az ég s a föld nagyrakelő fia.
Még feljebb nő, még dúsabb lombokat
szökkent a fényre. Forrás, kispatak
táplálja bőven s úgy veszi körül,
mint oázist, a mészkősivatag.
tél közepén hirdetve a nyarat,
nyár közepén a telet… Gőgös szentek:
tömjénezik örökké magukat.
Vörösfenyők, alattuk vastagon gyűl
a tűlevél, tág térközükön át
a Pilis ködlik Fuzsijámaként,
tiszta időben az Alföldre lát.
oly üdezölden kacsint a moha,
a csillagmoha. Bársony szőnyegére
élvezet lépni. Hangfogó, puha,
rugalmas ágy. – Feküdj le rám s aludj el,
azt sugja csábítón, tündérleány
lessz hálótársad álmodban, feküdj le…
– Majd máskor! a nyáron kedves mohám…
hogy csak a tulsó, magasabb hegyek
fokai ködlenek mint tengerparton.
Alszik a táj, az ős tengereket
álmodja vissza. A hegy oldalában
állok, – köröttem mennyi csigaház!
Tengerfenék ez, láthatatlan partján
űl a Halál, az isteni halász.
meg a köd van. Nem is köd ez, hanem
a világ vége tán, mint a mesékben,
a ködös nagy semmi, a végtelen.
Idáig jöttem, innen nincs tovább út,
üres kézzel vissza nem térhetek:
kortyot kell vinnem az Élet vizéből,
ifjítnom a vén istenségeket…
megverte és megzálogolta őket,
elvette tőlük a rőzsét… Na jól van:
könnyü megverni gyáva gyenge nőket. –
Férfiak jöttek asszonyi ruhában,
odacsalták, közrefogták az őrt,
megverték úgy hogy lábra sem tud állni,
azt hiszi minden csontja összetört.
látszik a nap, mintha a fény nem is
belőle forrna, hanem tán a hóból,
de vonja a szemet… Nap, égi kincs,
állandó te az állhatatlan ködben,
a földön túl a ködös semmiben,
küzdesz a vak homállyal. Fegyvered
mosoly. – Mosolyogsz ellenségiden…
de idefenn kéken ragyog az ég,
akár tavasszal, bárányfelhők állnak,
virág a hó és drágakő a jég.
Kezemben ikrás havat dörzsölök szét,
meleg bőrömről gyorsan párolog.
Gyermek vagyok, örülök a világnak,
azt mondom: minden katonadolog.
aprítják ölbe. Nyersgalytűz ereszt
jószagú füstöt. Tél van, hát tüzelnek,
pedig nap süt, ragyog, olvadni kezd.
Lehet hogy csak a szagáért gerjeszti
ezt a tüzet az edzett hegyi nép…
A fák között mint áldozati füst leng
a nyersgalyfüst, a jószagu, a kék.
nedves, nehéz rőzsekévét cepel.
Férfi nem hord rőzsét errefelé,
ez csak olyan nőknek való teher. –
Elől megterheli a szerelem,
hátul a gond a szegény ifju nőt:
nem csoda ha elhervad, nem csoda
ha tönkremegy, meghal időelőtt.
két-három ágat nyesnek fel. Kivágták
az őserdőt. Ezek már sose lesznek
sasringató szép fejedelmi szálfák.
Harmincesztendős korában levágják
a sarjuerdőt… Mért is élek én?
Az őserdőt mért vágták ki előlem?
Őserdő sír a lelkem közepén.
a kellemetlen, a délkeleti
s a völgyeket a hegyek tetejéig
szennyessárga por, füst, gőz, gáz lepi.
Gáztámadás ez! Délkelet felől bár
ne jönne erre szellő fia se!
Sárkány leheli ezt a gyilkos szellőt,
leheletétől meghal a mese.
robbantják, égetik, elkél a mész:
Magyarországon fehérek a házak,
nehéz az élet, roppantó nehéz.
Fehér a fal, de fekete bú, bánat
virágzik a kis ablakok mögött. –
Ilyen falakra könnyü festeni
a fekete, a vörös ördögöt.
és nap előtt, hajnali csend. Az éj
jön és lefogja fáradt szempillámat.
Anya, álom, halál, örvénye mély.
Sodor az örvény, le az alvilágba,
hol élni nem, csak álmodni lehet. –
Te jössz éjfél után és a halál
örvényéből felhozod lelkemet.
egy zsupfedeles házban éjszakázott
gyertyavilágnál, ablaka alatt
három magyar huszár ott ázott-fázott.
Napóleon meg is sajnálta őket,
intett nekik hogy menjenek aludni.
Ők mentek. Már a nyeregben aludtak…
Milyeneket is tudok én álmodni…
találtam én a deres avaron. –
Mint egy elesett páncélosvitéz…
Üres a páncél, nem is zavarom,
majd elmossák az esők, majd a hangyák
elhordják az elszakadt részeket…
Én ismerem a közömbös világban
reménytelen elhulló hősöket.
dísztelen áll a vadrózsabokor,
ágai erre-arra hajlanak
épp olyan szép ívben mint amikor
tele voltak virággal és levéllel. –
Olyan mint egy elszáradt koszorú,
aminek már csak puszta váza van,
de ez a váz tavasszal kivirul.
mint a cserbokrok rejtő avara,
négy lába vékony ág, hófolt gyanánt
villog fehéren bokrétás fara.
Nagy füle neszt, fekete, harmatos
orra szagot vár, szája eszeget…
Nézem őket mint forró nyáridőben
meztelenfürdő félénk szűzeket.
a szarvas meg az őz: a fiatal
erdőket ők nyesték és ritkították.
Lám: szőrük színe vörhenyes avar,
agancsuk ág-bog, hangjuk fütty és bőgés:
kürtjel talán… Erdészek és vadászok,
szarvasokká, őzekké változtatta
őket egy régi, régesrégi átok.
a bárányfelhős téli ég alatt,
egyszerre csak madárdalos tavasz
közepében találtam magamat,
mert a hóban, a fényes hóban égkék
árnyékkal mint egy szent alleluja,
ott csillogott, virágzott és csicsergett
egy női név… Kluckova Paula…
ment a legény a sebzett kant leütni.
Jobb hagyta volna a kukoricásban,
egy gödörben, a vérében feküdni.
Felkelt a vad s a legényt megcsúfolta.
El sem kerülte volna a halált:
jó hogy magával vitte azt a bátor,
nyájterelő, csaholó kis kutyát.
nem bujdosnék, de magamat agyon
hétszer veretném oly szent kikötéssel,
hogy bőrömet oly szent célra hagyom,
hét bőrömet: csináltass te belőle
bundát, boát, karmantyut meleget,
holtomban is hogy szeressem, öleljem,
melengessem rokoni lelkedet.
a bérci hóban? Elszállt a madár,
de mintha látnám még ahogy a hóban
kis fejét gyorsan billegtetve jár…
Egy szép madárnyomot a bérci hóból
felvennék és elküldeném neked, –
három ága jelentse titkos jelként
e három szót: hit, remény, szeretet.
járnak ilyenkor a hímszarvasok.
Lehullott fejük ágas koronája
titkos helyen. Szűkös, rideg napok,
remeteség napjai szállnak,
de percekkel nap nap után,
nő, nő a nap s a nyárs a rózsatőn,
a szarvasbika széles homlokán.
ragyog egymáshoz közel: Mohamed
jele zöld alkonyati égen,
harcomat és szerelmemet
újítva… Lám a régi hold hogy
látszik az ujban… Gyertek, viharok,
hitemért és szerelmemért
élni vagy halni akarok!
hitvány himpellér, nem katona lő.
Kenyeret és békét akar, nem botrányt,
nem háborút az isteni erő.
Gyarapít, épít, csodákat müvel
Erős János, de a légynek se vét,
de cserfát tép tövestől, hadakat ront,
ha megsértik szerény eledelét…
elhagyta régen a dalosmadár,
déli vidéken, ahol fészket sem rak,
daltalan él és uj tavaszra vár.
Üres fészkét a lombtalan bokorban
láthatatlan néma fülemile
foglalta el, bélelte hópehellyel
és jégtojásokat rakott bele.
nyolcéves lányom, kis egyetlenem,
Bözsike adta… Óh barackvirágszín,
hideg arcocska, égi szerelem,
gyermeki csók, jégvirág, zúzmara
a hegytetőn, a kökénygallyakon, –
ha elmulsz mint a zúzmara, helyetted
virág fakadjon az arany napon!
ki tartja számon? Számontartom én, –
van egy hatalmas bodzafa, diónak
beillene, sűrü lombján a fény
nem hatol át… Rohant a gyorsvonat
osztrák, bajor, francia földön át
s én kerestem, de nem láttam semerre
ilyen virágzó nagy furulyafát.
van kétszázéves, azt mondja az őr,
sárgaréz pitykék, rózsák, csillagok
fénylenek rajta. Nem tegnapi bőr.
Furcsa jószág az erdőőr táskája.
Tulajdonosa, örök ura nincs:
erdőőr erdőőrnek adja át. –
Hatalmi jelvény! Bizományi kincs!
ritka egy állat. Olyan fekete
mint a fekete éjfél, de fehér,
hófehér mégis a farkahegye.
Mintha egy másik, hófehér kutyát
nyelt volna le, kap meg a gondolat,
de hosszabb volt a fehér kutya farka
egy farokheggyel ami künnmaradt.
a hegyoldalban egy ember sokat:
szívós somfanyéllel ő látja el
a budapesti lókocsisokat.
Ostornyelet, szívós ostornyelet
választok én is ezen hegyen,
villámostort kötök rá s végigvágok
a világon hogy igazság legyen.
az esőben s egy emésztőgödör
mellett leszállt, látva hogy egy csomó
landverbaka egy galambot gyötör,
vesszőkkel sujtva le a förtelembe
a fehér madarat. – A vén huszár
kivette onnan a Szent Lélek képét,
megmosta s nézte hogy tetőre száll.
úton megállt az esővíz, mellettem
Madarász Jóska. – Mernél-e te inni
ebből a vízből? kérdezte. Én mertem.
Ittam egy kortyot: leittam a tükrén
úszó torokgyík-bacillusokat…
Este felé már láttam a vörös
sárkányokat és kék farkasokat.
ott álltak lázas szemeim előtt
a padka mellett. Gyér lámpavilágnál
néztem, néztem azt a két kis cipőt.
Egyszer csak nőni kezdtek. Két hatalmas
fekete macska szeme villogott…
Bejött anyám s a két pokoli állat
két kis topánkává zsugorodott.
engemet marcangoltak. Nagyapám
nyakát karoltam görcsösen. – Ne reszkess,
nincs ottan semmi, én kis unokám…
De én láttam a kék farkasokat,
olyan átlátszók voltak mint a hold
sugárkévéje mely a tanyaház
csupasz ablaküvegén behatolt.
megálltak vackom, a padka előtt.
Könnyes szemmel elébem állt apám
s azt kérdezte hogy ismerem-e őt.
Én nem ismertem őt, de megismertem
Lénárd-bácsit, aki leghátul állt,
a vén csikóst aki nekem egy szép kis
baltát adott, meg ostort is csinált.
kérdezte tőlem az anyám. – Igen,
szeretnék, mondtam ötéves fejemmel.
Élet, halál, mindegy volt már nekem.
Talán meg akart ölni, hogy ne nézze
ártatlan, hosszu haldoklásomat,
szegény szülőm, de tudta már hogy bátor
kis fiának meghalni nem szabad.
apám. Nem tudtam már mozdulni sem.
Ringó bölcső volt a szénásszekér,
sütött a nap, mint ős anyai szem.
Nem kellett volna orvoshoz se menni.
Szalontán már lépkedtem. Váradon
sétáltam és cseresznyét eszegettem.
Meggyógyultam szénán, szellőn, napon.
Féltett anyám, mert képzelődő voltam
és megképzeltem minden állatot. –
Egyszer olyan különöset álmodtam,
hogy szemétdombon állok, de felettem
nyilnak a felhők s egy szép égi ló,
a táltosló, a Pegazus talán,
táncol közöttük, fehér mint a hó.
rivallt rám künn a szérün karakán
édesapám, testvéreim nevettek,
de pártomat fogta bölcs nagyapám.
– Ugyan János, hagyd azt a gyermeket,
más szérü várja azt, más munkakör,
nem a paraszti. Az ág földre hajlik,
de ez sudár, ez a magasba tör.
volt élet és elmúlik az arany,
ezüst, réz, bankó, minden üzlet, vásár,
de él az élet, a határtalan.
Ne búsulj költő: Gutenberg előtt is
voltak költők! Nem tinta, toll, papir,
nem nyomdafesték teszi a jó költőt.
Költő az aki szívből szívbe ír.
azon a téren ahol elbukott
a hős és megszünt hő szíve dobogni
s egy porszem a pásztortüzbe jutott,
egy porszem a hős elporladt szívéből.
Szikra pattant ki, a hős megjelent,
a hős szent lelke, a pásztorfiut
megszállta és a pásztorfiu ment.
az surran így. Melegen tűz a nap
a hegy meredek déli oldalába.
De a gyíkok talán még alszanak,
január van még. Más nem lehetett,
csak gyík, smaragdzöldhátu fürge gyík.
Elbujt, nem láttam, de hiszek vakon
álmaimban és csodát tesz a hit.
szőjjenek egy nagy selyemlepedőt,
százrőfnyi szélest és százrőfnyi hosszut,
minőt takács, szövőgép sose szőtt,
egyetlen szálból: ha egy szála bomlik,
bomoljon az egész s egy gyűrün át,
egy szűk jegygyűrün át lehessen húzni…
Hadd lásson hű szerelmet a világ!
ami elfér egy gyufás skatulyában,
de ha kiugrik, hét országra hangzik
az ugatása s nem ugat hiában.
Hadd hallja meg az igazat mindenki,
azt amiről az ugató kutyák
hallgatnak gyáván, ebrudtól remegve
tudja meg és kacagjon a világ!
egy gyűszűnyit az ifjuság vizéből.
Te leveted a régi bőrt s alatta
hétszerte szebben ott virul az uj bőr…
Hadd kezdjek mindig uj s uj életet!
Hozd az örök ifjuság harmatát,
hadd hintsem szét az emberek között
ifjuljon ez a szíveholt világ!
mik bástyaként merednek e fokon,
somfák vannak, fokosnyélnekvaló
fájuk győz a vad szélrohamokon.
Virágzásuk az ifjuság arany
lángját idézi, parázs viadalt,
gyümölcsük egy hős vére cseppjeit,
ki szíve szent szerelmét védve halt.
Páris felett a Parnasszus hegyén,
mikor a fülledt nyári alkonyatban
a kávéház előtt kigyúl a fény. –
Ott ültem árván, nem tudtam, hogy élsz,
Párisban és hozzám olyan közel,
hogy nevedet sikoltozzák a fecskék,
csak néztem árván a fecskékre fel.
lobbant a hegy őznyomos ösvenyén,
tél közepén piros pünkösdi rózsa,
tűndéri szép, ha nem is az enyém.
Tél közepén piros pünkösdi rózsa
egy lány orcáján… Elküldöm neked
ezt a hóban kinyilt pünkösdirózsát,
ezt a rózsátlan árva éneket.
vasárnap, de nem találtak vadat.
Pedig van itt nyul, róka, szarvas, őz,
disznó. A budapesti urakat
persze nem szeretik, nem szeretik
ha beléjük megy a puskagolyó…
Sáros nyomukat a bérlő uraknak
incselkedve mutogatja a hó.
Egy magános költőnő lakik ott,
kit néha én, rokonlélekre szomjas,
száműzött költő, meglátogatok.
Mintha az édes testvérbátyja volnék
s az édes testvérhúgom volna ő.
Beszélgetünk, verseket olvasunk,
észre se vesszük hogy jár az idő.
mivelhogy nincsen nálam papiros,
tudom jön az eső s minden betüt,
minden vesszőt láthatatlanra mos.
De lemegyek a hegyről és leírom,
talán elolvassák az emberek
s isszák mint egy csodaforrás vizét,
mely e mohos kősziklából eredt.
fiuk nótája hangzik a vidéken,
ébred a csendben sok-sok régi, alvó,
világháborus katonaemlékem.
Katona voltam, most is az vagyok,
világ ellen világért küzdök én,
bárki előtt hadisten, de előtted,
kisangyalom, csak szegény közlegény.
szárazon, vizen, völgyön és hegyen,
örök béke, de mindenek előtt
és mindenáron igazság legyen.
Legyen meg a mindennapi kenyér,
a bűnös is nyerjen bocsánatot. –
Vagy menjünk vissza a vadonba és,
vadak között legyünk vadállatok.