RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS: ÉJSZAKA
RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS: ÉJSZAKA
Mit el tudsz nézni éjről-éjre, testvér,
a molnárszemű réti csillagok
sokát, s a falu sürücsendű estjén
szakadtig színí a bő illatot –
azt főzöm én a villanyfénybe gyult
uccák tüzén; e lármabélü csend
a nap fonáka, függöny, mely lehullt,
az alvó zaj csak illat idebent,
s már a vad való bozontos parasztja
nem nyit ajtót a pőre gondolatra.
a molnárszemű réti csillagok
sokát, s a falu sürücsendű estjén
szakadtig színí a bő illatot –
azt főzöm én a villanyfénybe gyult
uccák tüzén; e lármabélü csend
a nap fonáka, függöny, mely lehullt,
az alvó zaj csak illat idebent,
s már a vad való bozontos parasztja
nem nyit ajtót a pőre gondolatra.
Mit el tudsz lopni éjről-éjre, álmom,
ó mély, ezeregy pesti éjszaka,
megéri ezer, titkos tudományom,
mit belémhangolt ezer kis zaja
mélységeidnek – testvér, mint az ágról
tudod, ha zörren, hárs-e, vagy dió,
úgy tudom én a villamost, ha távol
s éjjel ha csörren: mely reláció?
– s a gondolat, mint váltóján a sin,
simán fordúl az uccák sarkain.
ó mély, ezeregy pesti éjszaka,
megéri ezer, titkos tudományom,
mit belémhangolt ezer kis zaja
mélységeidnek – testvér, mint az ágról
tudod, ha zörren, hárs-e, vagy dió,
úgy tudom én a villamost, ha távol
s éjjel ha csörren: mely reláció?
– s a gondolat, mint váltóján a sin,
simán fordúl az uccák sarkain.
Ménesből kifogott, töretlen lovadra
vágtában pattansz s szőrin megülöd?
Mikor a köruton már meg-megakadva
egy tejeskocsi lassan átzörög,
én az utolsó, éji villamosnak
vágtában nyitom rácsos ajtaját
– rendőr drukkol az elkésett utasnak –
s ha nem megy, ugrom, és alatta búvok át!
Csináld, testvér, ezt a virtust utánam!
neked virtus, nekem már csak: a lábam.
vágtában pattansz s szőrin megülöd?
Mikor a köruton már meg-megakadva
egy tejeskocsi lassan átzörög,
én az utolsó, éji villamosnak
vágtában nyitom rácsos ajtaját
– rendőr drukkol az elkésett utasnak –
s ha nem megy, ugrom, és alatta búvok át!
Csináld, testvér, ezt a virtust utánam!
neked virtus, nekem már csak: a lábam.
Mikor elnézed éjről-éjre, testvér,
a molnárszemü sok-sok csillagot,
tudod a falu sűrücsendü estjén
a kóbor kutyát, hogyha ugatott –
mikor megtűzi éjjel a Dunát
s csöndet hevit az aszfaltból a hőség,
tudom, ha hozzák távoli dumák
a jampec vad-kék keszkenőjét, nőjét –
(kutyák, dumák – csak hangjuk más talán,
s a mi magányunk: ugyanegy magány…)
a molnárszemü sok-sok csillagot,
tudod a falu sűrücsendü estjén
a kóbor kutyát, hogyha ugatott –
mikor megtűzi éjjel a Dunát
s csöndet hevit az aszfaltból a hőség,
tudom, ha hozzák távoli dumák
a jampec vad-kék keszkenőjét, nőjét –
(kutyák, dumák – csak hangjuk más talán,
s a mi magányunk: ugyanegy magány…)
Tudod, a bakter hányat, s mint kiált,
hogy’ darabolja hosszu éjeid.
Tudom a taxi ütemét, ha vált
és lekottázza éjeim… de csitt!
Ne tépje meg e furcsa, éji nappalt
emlék se! – Tiszta, sötét tulvilág,
Kényes padló már ez a fényes aszfalt,
a házak alvó játék-figurák,
s az Oktogon, sok vad ház, fal, tető itt
sötét, lágy kis szobává összefűlik,
hogy’ darabolja hosszu éjeid.
Tudom a taxi ütemét, ha vált
és lekottázza éjeim… de csitt!
Ne tépje meg e furcsa, éji nappalt
emlék se! – Tiszta, sötét tulvilág,
Kényes padló már ez a fényes aszfalt,
a házak alvó játék-figurák,
s az Oktogon, sok vad ház, fal, tető itt
sötét, lágy kis szobává összefűlik,
melyben tudom a járást, hogy hol áll
egy gyertyatartó – ivlámpának vélnéd –,
festett kócbaba – uccasarkon áll,
vagy sublóton-é? – ki kérdi? s most, félnégy
óratájt, hogy a Göncöl rudja fordul
– vagy az éji autóbusz volt talán? –,
az asztalfőn az ondulált anyót,
ki e kávéház szürke hajnalán
ugy osztja ott a kártyát négyfelé,
mint madárlátta hajnali cipót.
egy gyertyatartó – ivlámpának vélnéd –,
festett kócbaba – uccasarkon áll,
vagy sublóton-é? – ki kérdi? s most, félnégy
óratájt, hogy a Göncöl rudja fordul
– vagy az éji autóbusz volt talán? –,
az asztalfőn az ondulált anyót,
ki e kávéház szürke hajnalán
ugy osztja ott a kártyát négyfelé,
mint madárlátta hajnali cipót.
