ZELK ZOLTÁN: FÉNYTELEN MÚLIK EL NAPUNK
a tépett pikkelyű halak:
várva, hogy a zord plafonon
átsüt talán a nap…
acélburkát az őszi Nap:
úgy hullna alá a rozsda, mint
az öreg vakolat
s hulló hajuk kibontanák
a körút koldus leányai,
a járdaszéli fák.
Vacognak a sikátorok
s a morcos Ég esőt jósolva
szakállába morog.
setteng az éj az ormokon
s a nyögő ágakat belepi
az estéli korom.
ahogy aláhull most a galy,
Sóhajt a város – s a Földeken
szárnyra kél az avar.