ILLYÉS GYULA: PÁSZTORBOTOMMAL
egy kicsit ezt a kis vizet,
csak úgy a szélén, ezt az álló,
magyarnak dalolt életet.
hogy fintorog, hogy sistereg!
Mélyébe mintha a szél atyja
lakna, egy akol fergeteg.
nyugalmát; hogyan rántaná
örvényébe, a százados
hináros, hűvös viz alá!
No lám, hát igaz a mese?
Ezt rejti hát a tükröződő
napfény aranyos szőttese?
a csodát, mely velem esett:
derék szál medvék, ordasok
lettek a fák hátam megett.
vádját új szókkal sziszegi.
Áruló! – hallom – mérgező! majd:
fajvédő! s rá: bolseviki!
kést vágna beléd a barát.
Megokosodva haladok
nagyatyám botjával tovább.
mondanám, – csak átkozzatok!
Ifju vagyok még, dolog vár még.
Jókor tanulni akarok.