MARCONNAY TIBOR: NOVEMBER, SZEGÉNY KICSI LÁNY
MARCONNAY TIBOR: NOVEMBER, SZEGÉNY KICSI LÁNY
Tegnap este én voltam a legszegényebb vacsorázó a vendéglőben,
hol fehéren teritett asztaloknál szivaros férfiak és bundás nők szórakoztak.
Mikor belépett egy didergő, pici lány, angyalian,
talán hat éves sem lehetett még s szótlanul
vitte kosarát gyenge karján, a kosárban virág volt.
Jól esett látni ezen a nyirkos őszi estén a virágot
s ő hozta, hozta felém, de én elforditottam tekintetemet,
arra gondolva, hogy nekem két gyermekem van s nem tudom
mit adjak nekik holnap, hogy neveljem őket holnapután
s ezalatt a szegény pici virágáruslány továbbsuhant halkan,
mindenfelé kinálva borzas és mégis üde virágcsudáit
a jóllakottan feszengő uraknak és nőknek hiába kinálta,
sorra visszautasitották valamennyien, még a
szerelmes párok is bosszankodva fordultak el tőle.
Ó, mily gonosz világ ez, amely nemcsak eltüri, de előidézi,
hogy ez a tiszta fehér gyerekarc keserüen eltorzuljon,
erre gondoltam, ámde megpillantva a pici lányt
láttam, semmi sem tükröződik arcán s szeme oly nyugodt,
mintha kék üvegből volna. És hirtelen arra gondoltam,
nem volna-e legjobb fölkelni asztalomtól, – a kicsi lány
már a kijárat felé tartott, – s adni neki egy boldog napot.
De ugyanekkor arra is gondoltam, hogy jobb, ha ülve maradok,
csak hadd növekedjen az ő kicsi szivében az a keserüség,
mint ahogy bennem is növekszik és kiárad e világ ellen,
mely méltatlan életre kényszerit bennünket.
Ezalatt szótlan, nesztelen, egy pillantást se vetve rám,
oly szerénységgel, amilyenre csak a szegénység nevel,
tünt el a kicsi lány az ajtó mögött az őszi éjszakába.
Folyton látom azóta csepp alakját s szörnyü életét
a szemrehányó tekintetben, amelyet nem vetett reám
s egyre inkább dübörgött a harag szivemben azóta,
«hadd keseredjen el ő is, hadd keseredjen el végkép»,
s nem hiába dübörgött, mert most határozottan érzem,
ha akkor fölkeltem volna asztalomtól, odaadva
utolsó garasomat, megválthattam volna magam a fájdalomtól,
mely azóta itt hegedül a szivemen szüntelen, szüntelen.
hol fehéren teritett asztaloknál szivaros férfiak és bundás nők szórakoztak.
Mikor belépett egy didergő, pici lány, angyalian,
talán hat éves sem lehetett még s szótlanul
vitte kosarát gyenge karján, a kosárban virág volt.
Jól esett látni ezen a nyirkos őszi estén a virágot
s ő hozta, hozta felém, de én elforditottam tekintetemet,
arra gondolva, hogy nekem két gyermekem van s nem tudom
mit adjak nekik holnap, hogy neveljem őket holnapután
s ezalatt a szegény pici virágáruslány továbbsuhant halkan,
mindenfelé kinálva borzas és mégis üde virágcsudáit
a jóllakottan feszengő uraknak és nőknek hiába kinálta,
sorra visszautasitották valamennyien, még a
szerelmes párok is bosszankodva fordultak el tőle.
Ó, mily gonosz világ ez, amely nemcsak eltüri, de előidézi,
hogy ez a tiszta fehér gyerekarc keserüen eltorzuljon,
erre gondoltam, ámde megpillantva a pici lányt
láttam, semmi sem tükröződik arcán s szeme oly nyugodt,
mintha kék üvegből volna. És hirtelen arra gondoltam,
nem volna-e legjobb fölkelni asztalomtól, – a kicsi lány
már a kijárat felé tartott, – s adni neki egy boldog napot.
De ugyanekkor arra is gondoltam, hogy jobb, ha ülve maradok,
csak hadd növekedjen az ő kicsi szivében az a keserüség,
mint ahogy bennem is növekszik és kiárad e világ ellen,
mely méltatlan életre kényszerit bennünket.
Ezalatt szótlan, nesztelen, egy pillantást se vetve rám,
oly szerénységgel, amilyenre csak a szegénység nevel,
tünt el a kicsi lány az ajtó mögött az őszi éjszakába.
Folyton látom azóta csepp alakját s szörnyü életét
a szemrehányó tekintetben, amelyet nem vetett reám
s egyre inkább dübörgött a harag szivemben azóta,
«hadd keseredjen el ő is, hadd keseredjen el végkép»,
s nem hiába dübörgött, mert most határozottan érzem,
ha akkor fölkeltem volna asztalomtól, odaadva
utolsó garasomat, megválthattam volna magam a fájdalomtól,
mely azóta itt hegedül a szivemen szüntelen, szüntelen.
