Fenyő László: Körtvélyes
ily közel élni a földhöz be édes
lehet, jó biztonság, megnyugtató.
Én döccenek, kóválygok, mint a részeg,
hosszú útról partra szállt tengerészek,
kiknek a föld is még kicsit hajó.
egy dáhliának… Fatönkön a fejszét…
Félig-hasadt diók csendéletét…
Nézem a hullt almák nehéz avarját:
az élő-fűvet körben eltakarják,
halvány a zöldjük, pirosuk sötét.
tízféle zöld rezeg rám, egy se harsog,
suttog a kavics is lábom alatt.
Fáraszt e csönd, e hervadt kerti bőség –
de már az alkonyat izeni hűsét
a holdkeltének. Zizzenés szalad.
egy pálinkás rutén lakodalom rossz
vásári vígassága kurjogat.
Legyen boldog a leány és a párja,
sorsuk állati, vad szomorusága
tép bűntudattal s könnyel fojtogat…
tágabb udvarú, szívesebb a lángja
mint gyermekkorom éjszakáinak.
A falról – olajnyomaton – Petőfi
bajúsza, szemöldöke ellenőrzi
lassan készülő kéziratomat.
Fogadj költőnek, lenn, halóporodban…
Maholnap harminchárom leszek én,
mint Krisztus egykor, hogy megfeszitették…
Részletekben viszem sorsom keresztjét
e sík földön: a Gyötrelmek Hegyén…
szeretet tart itt, mennék, mégis mennék,
fáj ez a béke, nyugtot nem lelek.
Lomb, levegő, lelkem, mind olyan őszi – –
Ki tudja, a hold mért szeret időzni
ha felkel, a templomtorony felett?