HALÁSZ GÁBOR: BACSÁNYI
HALÁSZ GÁBOR: BACSÁNYI
A magyar író évszázadokon át nem ügyelt a származására. Ha a főrangúak sorából jött, vagy birtokos nemes volt, vagy papnak, tudósnak felvergődött jobbágyfiú, egyformán elfelejtette, honnan került ki, levetette a vele született adottságokat, hogy teljesen az legyen, amivé formálta magát. Ösztönösen, gondolkodás és ellenkezés nélkül vállalta, akár alulról, akár felülről jött, az uralkodó nemesi gondolatvilágot és életformákat. Az első, akire származása irtózatos erővel nehezedett, hogy egy életre szóló lidércnyomásként meghatározza jellemét, megszabja sorsának fordulatait, igájába törje még a tehetségét is, Bacsányi volt. Sohasem a körülmények döntik el sorsunkat, hanem az ellenállás, amit velük szembeszegezünk, az érzés, ahogy tudatunkban tükröződnek. A jobbágysarjadék Bacsányiban megvolna a hajlandóság a felszabadulásra. Ambíciója, képességei kifelé viszik, szereti a társaságot, fellépése könnyed és zavarmentes, esze tiszteletet parancsoló, szellemes társalgó, még jó táncos is, gazdag és előkelő lányoknak udvarol; a külsőségek símaságait elsajátította, de indulatait az állandó megalázottság pokoli tüze fűti, pillanatokra sem tudja felejteni a különbséget, ami őt a szerencsésebbektől elválasztja. Ha vitázni kezd velük, egyszerre kicsap a plebejus lobogó gyűlölete, szava éles, érvei marcangolnak és elégült gyönyörűséggel hagyja faképnél a megrökönyödőt. Nem tűr ellenkezést, hogy leplezze a hátrányt, amit behozhatatlannak érez. Áldozat és rab, aki szinte őrjöngve dicsőíti a függetlenséget.
Természetesen nem szerették és Kazinczy, a nagy alkalmazkodó, vele sehogysem tudott megbarátkozni; rövid, sikertelen együttműködésük után örökre elváltak útjaik és ezentúl az ellentétes vérmérsékletek ingerűltségével ítélték meg egymás cselekedeteit. «Minden iróink közül egyedül Batsányi az, akivel én megférni nem tudtam. Irtózom útjaitól, mellyeken magának kenyeret és titulust szerzett Bécsben.» Kazinczy sűrűn foglalkozik leveleiben Bacsányival, kissé még a sorscsapásokban is kételkedve, amelyek a nyughatatlan természetű írót érték.
«Én csak a szerencséjét írigylem, – írta róla – hogy sokat tanulhatott Bécsben s sokat lát, tapasztal, tanúl Párisban». A «szerencsés» ember közben párbajra hívja főnökét, elveszti állását, fogságba kerűl, majd Párisba menekűl, ahol kegyelemkenyéren él, felesége lejárja a lábát, hogy hazajuttassa, hiába, míg végül a Napoleonon győzedelmes seregek fogolyként hozzák vissza és internálják élete végéig. Bizonyára sokat láthatott, tapasztalhatott s tanúlhatott ezekben a hányódásokban.
Az összeférhetetlen lélekben persze az emberi testvériség álma él. A francia példa lelkesíti. «Vigyázó szemetek Párisra vessétek!» – énekli a nagy forradalomról, amelyik végül is zsarnokot vesz a nyakába és őt, a császártól menekülőt egy másik császár kénytelen udvaroncává teszi. Akár ő fordította le Napoleon kiáltványát, akár nem, akár tett szolgálatokat az élete és megélhetése fejében, akár nem, szíve nem volt a vállalt ügy mellett. Leveleiből, amiket feleségének írt, látszik csalódása. Bár eleinte ünnepli a szabadság levegőjét, amely körülveszi és ki-kifakad a bécsi szellem ellen, amely a magafajta; független embert halálra üldözi, lassankint kiütközik a fáradság, a bizonytalanság emigráns sorsa felett, (állástalan és teljesen a pártfogókra van utalva) és az aggodalom, hogy itt is alkalmazkodnia kellene. A bécsi társaság, ahol értették a szellem forradalmárságát, ha nem is bocsátották meg, még mindig jobb légkör volt számára, mint az intézményesített forradalom, amely nem ismerte el a szellemet. A lázadót akarata ellenére nosztalgia fogta el a környezet után, amit halálra szánt, a cselekvés barbár pompája helyett, amit a napoleoni uralom jelentett, vágy a tétlen és nyugodt habsburgi életre. Erősen fogadkozik, hogy inkább országról-országra vándorol, mintsem visszatérjen, de izgatott figyelemmel kíséri felesége fáradozását és amikor Metternich herceg Párisban tartózkodik, kihallgatásra jelentkezik nála, s reménykedve írja haza a biztató szavakat. A sors kegyetlensége, hogy mire visszajutott, a Habsburgok is tevékenyekké váltak az elnyomásban és a kultúrált Bécs helyett a kisvárosi Linz jutott lakóhelyéül, ahol csak a helytartó, Lamberg herceg okos társasága enyhítette a vén jakobinus unalmát. Természete itt már megcsendesedett, összeütközéséről az első zaklatások után nem tudunk, csak haza, Kazinczy felé maradt engesztelhetetlen, gyönge villámokkal fenyegetve a közben nagyhatalommá nőtt vezért, duzzogva mindennel szemben, ami tőle indúlt ki, vagy a fiatalok mozgalmával kapcsolatos volt. Amidőn élete végén akadémiai tagnak választották, még csak nem is válaszolt.
Mellette egy ember tart ki mindvégig, a szerelmesek állhatatosságával, felesége, Baumberg Gabriella. A 18. századvég Bécsében Pichler Karolina, a legnagyobb mellett, ő a nagy költőnő. A két nő jóbarátságban van, Gabriella tiszteli Karolinát és szerényen tanítványának vallja magát. Ő is a «csendes bánat» énekese, mint amaz, mint minden kortárs író, aki a könnyezni szerető olvasóknak örömet akart szerezni. A Baumberg-ház nagy társadalmi életet él, írókat, művészeket látnak vendégűl; mindenki, akit akkor Bécs és vele a magyar kazinczyanusok istenítettek és ma elfelejtettünk, Denis, Blumauer, Müller János, Kininger, megfordúl náluk és ünnepli a ház Sapphoját. Ebben a válogatott körben tűnik fel Bacsányi és a békés polgárköltők között meghordozza már akkor érdekes és sokat hányatott múltját. Az egyetlen, aki valóban szenvedett közöttük, nemcsak az irodalomban, továbbá alulról jött, a tehetségével küzdötte fel magát és tele van világmegváltó eszmékkel: lehetne-e neki ellenállani? Megszületik a nagy szerelem. Bacsányi 36, Gabriella 33 éves. (Bizony vén lány, ahogy Kazinczy gonoszkodva ráolvassa leveleiben.) Gabriella emlékezéseiben így jellemzi szerelmesét: «Külseje nem mondható szépnek, de kifogástalan magaviselete és szellemes társalgása sok szórakozást nyújtott. Kitűnő táncos is volt, később pedig vallomását szerény, nemes modorban fejezte ki, anélkül, hogy előbb az anyát kérdezte volna». Az anyát nem kérdezték, az apa pedig nem nézte rossz szemmel lánya boldogságát. «Oly későn találtunk egymásra» – sóhajtotta Bacsányi és a késői találkozással járó melankólia is táplálja a szenvedélyt, amely eltölti őket. A kor divatja szerint nem elégszenek meg, hogy élőszóval közöljék egymással érzéseiket, hanem levelekre bízzák. Egyedül olvasva a lángoló sorokat, lehet igazán felolvadni az érzelemben; a jelenlét mindig zavar. «Üdv néked! Lelkem legszentebb, legigazibb érzelmeivel üdvözöllek. Egy ily nemes, fenkölt lelkű társnőt óhajtottam mindenkor magamnak. Végre megtaláltam azt az isteni lényt! Életemnek öröme, boldogsága, üdve és reménye!» Gabriella sem marad adós. «Mennyire örülök, hogy boldognak tudlak általam, s végtelen szerelmem által még boldogabbá tehetlek. Érzem, hogy az egyedüli teremtés vagyok, az egész világon, ki lényedet felfogja, óhajtásodat kielégíti, szívedet és lelkedet eltölti.» *
A levelek eredetileg német nyelvűek. Az idézetek magyar fordítása Horánszky Lajos nagy Bacsányi-könyvéből való.
1799-ben ismerkedtek meg Kininger festő estélyén és 1805-ben, amidőn Bacsányit udvari fogalmazóvá nevezték ki és Gabriella apja-anyja meghalt, végre egybekelnek. Négyévi nyugalom után a francia háborúkkal megkezdődik végtelen hányattatásuk és a feleség kipróbálhatja érzelmeinek erejét. Valóban hősnővé emelkedik ezekben a válságos években; ő, aki annyit vesztett, régi jóakaróit, társaságát, még költészetét is, amely a házasság után elnémult, szenvedélyes mindenfelejtéssel áll üldözött ura mellé, védi a támadókkal szemben, közbenjár érdekében, Metternichet osromolja, Mária Lujzát kérleli; aki fiatalságában üdvözlő ódákat írt a nagyokhoz, most lenézi és megveti őket kicsinyességükért, a gyűlölködésért, amellyel urát, a világ legnemesebb forradalmárját, üldözik. «A legveszélyesebb pillanatokban, mint egy Jeanne d’Arc megállottam ellenségeid között, hogy megvédjelek a rágalmak nyilaitól, melyek az én mellemről pattantak vissza» – írja levelében. Csak Metternichben bízik, aki szívén viseli sorsukat és Bacsányi visszakerülése után is enyhíteni próbál rajta. A kancellár rövid, párisi beszélgetésük alapján éles ítélettel felismeri, hogy a költőn nem sokat segíthet a jóakarat: legnagyobb ellensége a saját természete. «Én sajnálom őt, de ennek ő maga az oka. Ő azok közé az emberek közé tartozik, akik semmiféle helyzetbe nem tudnak beleilleszkedni… Ilyen fejek számára egy külön birodalmat kellene teremteni. Egy egész köztársaság hasonló emberekből talán nagyon boldog lehetne.»
A büszke és dacos lélek mindvégig őrizte pátoszát. A viszontagságok, amiket részben maga idézett fel, erejét nem törték meg, csak önérzetét fokozták, a méltatlanul bántott, meggyőződéséhez végletekig ragaszkodó jellem öntudatát adták meg neki. Kissé talán túlozta is a merevséget, de a reázúduló csapások között csak ezzel a felfokozott érzéssel állhatta meg a helyét. A politizálónak kudarcait nem enyhítették írói sikerek sem; az otthoniak ellenségesen, vagy közömbösen állottak a távollevővel szemben. Őt dacoló kedve, de ízlése is, az ellenzék oldalára állította, amely csüggedt erőfeszítéssel próbálta lerázni Kazinczy nyomasztó uralmát. A nyelvújítást elítélte, mintahogy forradalmár létére irodalmi ítéleteiben inkább maradi volt. Kazinczy fentebb művészete helyett a reálisabb, vaskosabb, magyarosabb felé hajlott, Gvadányit szerette, Verseghyt, majd a nemesi múlt és erények költőjét, a legkevésbbé felforgató Kisfaludy Sándort. Himfy szerelmeit jegyzetelte és átjavította, éneklőjüket barátjának fogadta. «Alig remélhetem – írta hozzá –, hogy ezen a világon láthassalak többé; de amíg élek, tisztelni, betsűlni s szeretni foglak, mint Hazámnak igaz jó fiját, Nemzetemnek egyik fődíszét, halhatatlan Poétáját. Hidgyük, édes jó földim, kedves jó barátom! hidgyük erős hittel, reménységgel, hogy majd ama jobb világban megláttyuk egymást s kitűrt főldi bajainkról szabadon beszélgethetünk… Isten hozzád, lelkem jó barátom! Isten hozzád, talán már örökre! Hidd el, hogy nem szeretett s tisztelt Tégedet tisztább és igazabb lélekkel senki, mint Bacsányi.
*
De szerette és elsőnek ismertette nálunk Ossziant is, a bús lantost és kiadta Ányos Pál boldogtalan panaszait; Kisfaludy Sándorban is a kesergő szerelmes ragadta meg legerősebben. Kellett egy húrnak lenni önérzetes lelkében, amely a politikai vágyak, a magyarságért buzgólkodás mellett a legegyetemesebb emberi érzésre, a fájdalomra volt hangolva; sorsa rákényszerítette, hogy ezen az egy húron játssza el a legszebb változatokat. A fogság csinált belőle igazi költőt. A kor kényszerműfajával, alkalmi versekkel kezdi pályáját, de különös előszerettel temetésekre írja őket, halottat sirat bennük. «Gyászra szokott Músám! vond fel lantodnak elázott Húrjait és zengjed bánatos énekedet.» De az elsiratás már távlatot kap; a fiatalon elhalt grófkisasszonyban a jövendő anyát búcsuztatja, aki talán Catókat és Brutusokat szűlt volna az országnak, vagy példájával visszavezette volna a régi erkölcsökhöz az elhanyatlott magyart. Bűnös és korcs faj lett a magyarság, de nemcsak a maga hibájából; nyelvét, nemzetiségét, életét veszélyeztetik ellenségei. A franciaországi változások a veszedelem végét igérik neki, a szabadságot «emberiség és haza» számára, az induló európai hadakozások és a párisi vérengzések ezt a reményét keserítik el. A forradalmi sikoly kitör belőle, de ünnepi ódában egy báró Orczyt állít a nemzet elé követendő vezérnek, «hogy el ne ragadjon régi hevességed», levelében a magyar revolutiót elmaradhatatlannak mondja, de fél, hogy Hóra és Kloska módjára fog lezajlani. Mindezekbe az első korszakbeli versekbe (a forradalmat üdvözlő kis remeket kivéve) valami száraz, elmélkedő hang vegyül, a sorok nehézkes lassúsággal lejtenek, képek és színek nélkül, az uralkodó stílus átlagszínvonalán. Míg a kufsteini vár szinte előkészítés nélkül, váratlanul megteremti a csodát: a lélek kinyílását, a tiszta költészetet, a nagy verset.
Megváltozott ember áll előttünk: az igazi. Akit kint állandó dacra, felfortyanó haragra és büszke szembeszállásra kényszerített az ellenségesnek érzett társadalom, most a börtön négy fala közt felolvadhat legszemélyesebb élményében: a fájdalomban. Nem kell többé helytállania, nincs az emberek kárörvendő szeme rajta, nem nyomasztja a különbség előkelöbb környezetével szemben; feloldhatja a merevséget, levetheti az álarcot, ami már természetévé vált; alámerülhet gyengén, összetörten könnyeket ontva a keserűségben, panaszkodhat, mert a panasz nem megalázó beszéd többé, hanem felszabadító alkotás. A megszületett vers minden ízében különbözik a régiektől. Lágy és hajlékony; szabadon változó sorok símulnak az érzés rezdüléseihez, vagy a klasszikus zárt forma telik el a leglíraibb hangulatokkal. Ha eddig természeti kép feltünt a versében, csak arra volt jó, hogy általános reflexió fűzödjön hozzá; a ledőlt almafa az elmúlást példázta, a nevendék bükkfa szerelmének tanúja volt. Most elzárva a világtól, a legkisebb külső jel felkavarja indulatait; az ablakára szálló madár, a csendesen feltűnő hold most is szimbólumok, a szabadság és béke hirnökei, de milyen személyes ügyévé váltak, micsoda érzelmi hullámzást indítanak el benne. Nem a tizennyolcadik századvég kötelező szentimentalizmusa ez, hanem a gyötrődő lélek legegyénibb kitörése. Exaltáltsága, amelyet eddig csak leveleiben élt ki, verseiben elfojtott, most szabadon lobog; rapszódiák születnek tolla alatt, ahol a régi, nehézkes mondatokat mintha szélvész kavarná fel és sodorná magával.
Zengj még tovább! zengj ó kegyes
Kis énekes!
Enyhítsed árva szívemet,
Enyhítsed ah! s felejtesd el velem
Határt nem érhető keservemet.
És íme zeng!… De mely szokatlan
Mely új erővel hangzik ezüst szava?
Mint éled ah! s mely ellenállhatatlan
Vígságnak indul minden a partok körűl!
Miként örűl,
Miként süvít az ő
Hatalmas énekének
Hegy, völgy, mező!
Mely víg örömre gerjedének
S miként felelgetnek mindenfelől neki
A szirtes oldalú hegyek
Látatlanul enyelgő gyermeki!
Téged, Szabadság, tégedet énekel.
Nincs szived, ember! hogyha nem érdekel;
Ha fel nem indíthatnak édes
Hangjai zengedező szavának –
Megbájoló, kedves szavának,
Mely által új
Életet ád az egész tanyának!
Áldás reád,
O édes
Kis énekes!
Áldás reád!!
Ne ártsanak néked soha
E vad vidéknek éhes ölyvei!
Ah! el ne érjenek téged soha
Kegyetlen üldöződ vérengző körmei!
Kis énekes!
Enyhítsed árva szívemet,
Enyhítsed ah! s felejtesd el velem
Határt nem érhető keservemet.
És íme zeng!… De mely szokatlan
Mely új erővel hangzik ezüst szava?
Mint éled ah! s mely ellenállhatatlan
Vígságnak indul minden a partok körűl!
Miként örűl,
Miként süvít az ő
Hatalmas énekének
Hegy, völgy, mező!
Mely víg örömre gerjedének
S miként felelgetnek mindenfelől neki
A szirtes oldalú hegyek
Látatlanul enyelgő gyermeki!
Téged, Szabadság, tégedet énekel.
Nincs szived, ember! hogyha nem érdekel;
Ha fel nem indíthatnak édes
Hangjai zengedező szavának –
Megbájoló, kedves szavának,
Mely által új
Életet ád az egész tanyának!
Áldás reád,
O édes
Kis énekes!
Áldás reád!!
Ne ártsanak néked soha
E vad vidéknek éhes ölyvei!
Ah! el ne érjenek téged soha
Kegyetlen üldöződ vérengző körmei!
A szenvedő Jób könyvéből választ idézetet és mint a bibliai ős, elgyötörve nyugszik meg Istene lábánál; ő tudja, miért mérte rá ezt a megpróbáltatást. Néhány cellával odébb társa, Szentjóbi Szabó László betegen sínylődik; gyötrelmét növeli a más baja is, amin nem segíthet, legfeljebb imával.
Nagy ég! tekintsd nehéz baját,
Küldj néki éltető reményt!
Avagy te nyisd meg ajtaját,
S bocsásd el, ó Halál, szegényt!
Küldj néki éltető reményt!
Avagy te nyisd meg ajtaját,
S bocsásd el, ó Halál, szegényt!
Az óhajtott halál meg is jelent, a fiatal élet kilobbant és a barátra vár a feladat, hogy elsirassa a sorstársat, mint régebben a nagy halottakat; a szokott gyakorlat tragikus színt kap, a vers tömör szépséget; hosszan elmélkedő gyászbeszéd helyett könnyű sóhaj az eltávozott után, a legtisztább líra.
Egy évi fogság, négy nagy elégia, három kis sirató vers – a csoda mérlege. Alig hogy kiszabadult, megszűnik a varázslat. A sorok elnehezülnek, ünnepélyesen bevonulnak az alapelvek, a szentenciák, bölcs tanácsok, a forma szép szabályos, a versekbe is belopódzik és egyébként is elszaporodik a próza. A költő négy fal biztonsága után újra felöltötte páncélját, amire, úgy látszik, az életben szüksége van, megint dacos, büszke, harcrakész, az érzelmek arisztokratájából megint az akarat plebejusa lett. Telnek a hosszú évtizedek (nyolcvankét évet élt meg), egyre csendesebbek a külső viszontagságok, egyre kihúnyóbb a lélek is. Azonban ellenállásából az ellenséges világgal szemben mit sem ad fel és ahogy gyérülnek a művek, magatartása lesz lassanként mélységesen esztétikus; a következetes jellem szépsége, amely kárpótol az elmaradt versekért. Makacs öreg, akit csak szeretni és tisztelni lehet.
