RÉDEY TIVADAR: FILLÉRES SZINÉSZKULTUSZ

Teljes szövegű keresés

RÉDEY TIVADAR: FILLÉRES SZINÉSZKULTUSZ
Hatalom-e a sajtó, vagy csak az, aminek egyik bosszús óráján Gyulai Pál nevezte: papírmázoló gép? Művészeti és közműveltségi tekintetben – fájdalom – ezt a kérdést még ma is akárhányszor bízvást fel lehet vetni. Színházaink munkájának a napisajtó maholnap jobbára csak a fonákját mutogatja, s akiktől azt várnók, hogy a nézőtér felől vállalják az esztétikai vaksággal megvert tömegek jóakaratú gyámolítását vagy a gyökeresebb műveltség híján sínylődők látókörének kiszélesítését: hovatovább önként odahagyják helyüket s inkább a színészbejárók oldaláról vágnak neki «hivatásuk» teljesítésének, abban a nem is alaptalan feltevésben, hogy a korszerü érdekességszomjat a nézőtéri sorok csendjénél az öltözők tájékának zavarosa sokkal bőségesebben táplálja.
A jobb hagyományú és magasabb színvonalú sajtóban a színikritikusi tisztet ma is többnyire jeles képzettségű, gáncstalan erkölcsű írók látják el, akik – ha lélegzethez jutnának, – a színházvezetésnek is, a közönségízlés tisztázódásának is nagy szolgálatára lehetnének. Csakhogy íly irányú szolgálatukra mintha egyre kevésbbé tartanának igényt, viszont egyre nyíltabb «riport»-irányzatossággal szorítják őket egészen más igények szolgálatára; az üdvös és léleképítő «hatalom» gyakorlása helyett a léha és lefelé-színtező – papírmázolásra.
Félő, hogy az újabb színésznemzedék már hiányát sem igen érzi a komoly és hozzáértő kritikai visszhangnak. Lépten-nyomon azt látják, hogy az emelkedésnek, az ismerttéválásnak, az úgynevezett «beérkezés»-nek mérőlécét a színészi hivatásuk területén faggatódzó kritikusok kezéből a személyi hírességük, magánéleti érdekességük körül buzgólkodó s indiszkréteskedő «színházi emberek» ragadták magukhoz, – csoda-e, ha ahelyett, hogy azoknak becsülésében tehetségük kiművelésével – esetleg nem is éppen máról-holnapra – helyet vívjanak ki maguknak, inkább az lesz a becsvágyuk, hogy emezeknek napipiaci mértékéhez magasodjanak hozzá, – lehetőleg ugrásszerűen. A művészet- és tehetségkultusz ómódi dilizsánsza a korszerű «beérkezés»-hez már igen kevéssé kívánatos közlekedési eszköz. Nem százszor többet ígér-e a színészkultusznak robbanógázzal telített léggömbje, mely nem csekélyebbel kecsegtet annál a sztratoszférai magasságnál, amit manapság a színházi hetilap borítékán virító fénykép jelent.
Szinte kivész még a tudata is annak, hogy a percnyi taps vagy a gyorsan hervadó kíváncsiság a színészi pályának legfeljebb kísérője, de semmiesetre sem táplálója vagy irányítója. Még az apáink korának színészei – a vezető nevek is – a jószándékú és kellő felkészültségű vezetést hálával fogadták. Közülök az egyik, amikor negyvenéves tagsági jubileumán művészetének elemző rajzát készültem megírni s pályakezdésének emlékeiről gyóntattam, első kritikusairól így vallott:
– Higyje meg, akkor komolyabban vették a színész munkáját, Ön most, szerény ünnepemen, foglalkozni kíván képességeimmel. Ez a tisztesség régebben nekünk hétköznapokon is kijárt. Ma bókot kapunk, amivel nem tudunk mit kezdeni, s néha gáncsot, amihez szintén hiába várjuk a megokolást. Régi bíráim szigorúbbak voltak, de hálám éppen szigorúságukat illeti. Egy Ábrányitól, Ambrustól, Péterfytől nemcsak félni lehetett, hanem – tanulni is…
A szigorúság jócskán kiment a divatból (legalább is tárgyilagos alakjában, mert a személyeskedő támadás aligha nevezhető annak), de ugyanakkor a tanulás és önellenőrzés lehetősége is a színészre nézve alaposan összezsugorodott. A felületes dícsérgetésben ma irtózni szokás mindentől; ami konkrét; ami kifejtést és megalapozást kíván. Nem csoda azután, ha e magvatlan általánosságokban elvész minden egyéni vonás s főleg minden arány. Ugyanabban a szólamban részesül a művész; aki aggyal, ideggel, teremtő fantáziával szolgálja nemes becsvágyát, meg a színpad hivatalnoka, aki lélektelen munkájával mindössze azt a szerződésben vállalt kötelezettségét rója le, hogy a nap bizonyos óráit színpadon töltse. Éppen a színésznek minden szerepében mintegy ki kell lépnie önmagából s a nézők előtt újjá születnie, és mégis ugyanazt a megállapítást írják le gondolkodás nélkül a századik szerepéről, mely a megelőző kilencvenkilencre ép oly jól talált, vagy – ép oly kevéssé. Mintha az ítélkező tollakat igazában nem is a színész munkája, hanem a színész neve irányítaná. Ez igen kényelmes dolog, de épannyira igazságtalan is, mert a tehetség tekintélye helyébe a névpresztizs divatját iktatja.
Hiszen maguk a színházak is e vonatkozásban éppen eleget vétkeznek. Jászai Mari már egy negyedszázaddal ezelőtt megérezte a színjátszás méltóságára, sőt létalapjára végzetes veszedelmét annak az elharapódzó szokásnak, hogy a színházak urai a darabjukhoz a közönségbeli névmegszokás vagy névvarázs alapján válogatják össze a szereplőket. Ha az egyik le van kötve, jön a második-harmadik. «Odatartják a ,módlit’, amelyik színész éppen beleillik, azt tálalják ki». Jól látta, hová fog ez a divat vezetni. Oda, ahová azóta – egészen a Jászai jóslata szerint – szerencsésen el is érkeztünk: «Olyan lesz a színház, mint egy szép siflisátor. Szép huszárok, szép pólyásbabák, gyönyörű szívek, mind az ismert, kedves formára; és, ami kényelmes lesz ebben a rendszerben, az az, hogy a közönség a színlap láttán már előre tudja, hogy mit kap, mert minden név csak azt az egy bizonyos ízű ételt jelenti». Ha valaminek, a kritikának lehetne jótékony hatása arra, hogy ez a «gyengébbek kedvéért» való szokás megszűnjék. De a napi sajtó magát is megfélemlitteti s mindinkább egy követ fú ezzel a ferde felfogással, mint ahogy Jászai Mari már ezt is észrevette: «Az esztétikus urak már most is holtra únják magukat a színielőadásainkon, nem csodálkozom, ha úgy örülnek egy-egy kis idegen íznek, és mégis ők utasítanak vissza bennünket a kitaposott, megszokott, egyugyanazon ösvényünkre, melyen már bekötött szemmel is únjuk a keringelést?»
Ha ilyen panaszra ok lehetett egy századnegyeddel ezelőtt, menynyire súlyosbodott még ez a helyzet máig, kivált ha arra is gondolunk, hogy ez a huszonöt év az az időszak, melyben a filmművészet – az uniformizálódásnak legsajátabb területe – nagyranőtt! Mindaz, ami a színészi pályán egyrészt az egyéniség kifejlődését, másrészt az áthasonulás képességének fokozatos meggazdagodását jelenti, visszahanyatlott valami gyári, tömegárú-felfogás hatása alatt, mely nem színészi feladatok megoldását tekinti immár célnak, hanem egyes márkázott színészek testi adottságaihoz keresgél minél hatásosabb s főleg minél közkeletűbb kirakat-alkalmakat.
Ez a kirakatszellem hatja át egyre inkább az egész színházi köztudatot. A sajtó a színjátszás rendelkezésére bocsátott területen napról- napra szűkebbre fogja a valódibb művészetkritikai szempontok szolgálatát, az azelőtt hét-nyolc tárcalábnyi terjedelemben kifejtett bírálói véleményt a színházi hírrovatba utasítja, hol abból már maga a genius loci is egyre leplezetlenebb riportműfajt teremt, – a többi helyet pedig felajánlja a pletykának, a magánéleti és színfalak mögötti érdekességeknek; annak a világnak, melyben a színészkultusz a tehetségkultusszal már csak nem is érintkezik. A művészetnek kijáró méltánylást, melynek nagybankójából nem mindenkinek s különösen nem mindennapra juthat, itt a pillanatnyi népszerűség és emlegetettség fillérei helyettesítik, a minőséget és értéket a mennyiség, a szapora csengés.
Kelemen László legendai messzeségű kezdeménye óta, mely már százötven esztendeje jórészt a társulat egyik hiú és akaratos színésznőjének meg a színpadon kívül is galádul áskálódó intrikus színésznek a nyílvánosságot felháborító mesterkedésein szenvedett hajótörést: színészekkel törődni jó időben, rossz időben mindig divat volt. Csakhogy a vidékies, kisvárosias kiváncsiskodást a mai garasos, amerikai ihletésű szenzációéhségnél még mindig nemesebb fujtató szította: a színészeken keresztül a színpadnak is szólt s egy kicsit hasonlított a falusi gyerek ravaszkodásához, aki a cirkusz ponyvájának hasadékán valami sejtelmes tündérvilág titkait akarja meglesni. Az illúzióknak azóta vége s ami belőlük mégis megmaradt, egészen más távlatok felé csalogat. Sápkóros boltilányok, kócos inasgyerekek – éppen a nemi serdülés válságos éveiben – ma úgy evickélnek ennek Az öltöztetőnő levelei-féle rovatokat rendszeresítő színházi szennyirodalomnak miazmás szellemi légkörében, mint a halcsarnokok kimúlásra ítélt pontyai a medencéjük szivárványosra poshadt vizében.
S még a jobb sajtó is – «kergetve a hasznoska szagát» – mindinkább errefelé tájékozódik. Mégha kiadósabb botrányokat, csattanós inzultusokat tálal fel, hagyján: ez – mondjuk – legalábbis hírszolgálat. De ilyesmi naponta mégsem akad, s akkor – jobb híjján – a legidétlenebb tereferével tömik meg «színházi» rovatukat. A minap hasábokon át olvashattunk a divatos drámai primadonna kedvenc kutyuskájának várbeli népszerűségéről és szerelmi hódításairól. A sors fájdalmas humorából ugyanabban az ujságszámban jelent meg a Paulay-korszak egyik érdemes művésznőjének nekrológja – negyedakkora terjedelemben, mint amennyi a rokonszenves négylábúnak kijutott…
Kinek kell ez a szellem, kinek ez a színvonal? Nyílván a társadalom és a műveltség legszélsőbb perifériáinak. De hol van megírva, hogy a közlélek kialakulásában – melynek épségétől és jóra-nemesre való fogékonyságától egy nemzet sorsa függ – ennek a rétegnek ízlése legyen a döntő? Kinek van joga és szabadsága a színésztársadalom különbrehivatott fiataljait a művészi diadalok területe helyett a színpadon kívüli «érvényesülés»-nek ebbe a hinárosába csalogatni? Azelőtt az elismertetést a színpad deszkáin illett odaadó és lélekemésztő munkával kiverekedni; ma az ismerttéválást mintha egyre tanácsosabb lenne a színfalak mögött – a szó legvaskosabban reális értelmében – kipofozkodni. S miért ne, mikor ez bizonyosan erősebb és együttérzőbb sajtóvisszhangra számíthat? Mert a sietés és a reklámárak korát éljük s immár halálosan únunk mindent, ami nem gyors és nem – filléres.
Legjobban pedig alighanem az efféle Kassandra-siránkozásokat únjuk. S talán a Kassandrák komor szavának okosabb is elnémulnia ott ahol a fecsegő Thersités tette le a garast.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem