A Dunapartok.
A Dunapartok.
A Dunának két partja van, mint a folyóknak általában. Azt hiszem, az is normális, hogy a két part itt is két más világ. Mint Párisban. A pesti parton zenés kávéházak nyitnak és csuknak, a budai parton gesztenyefák.
A pesti partra nem ajánlatos napsütésben menni. Nem vagyok biztos az ízlésében, de azt hiszem, nem az Ön esete, ami ott olyankor látható. Ez a part téli estéken szép, amikor csak piarista tanárok járnak rajta, kettesével. Csak mennek, nagy reverendasuhogtató titokzatos lépésekkel, a rendházból el, az Országház felé, és sétájuk célja mégis a vacsora, melyet visszaérkezve fognak elfogyasztani. Névnapokon a portás felgurít egy hordó sört a refektóriumba és szelíd szerzetesi tréfák között megisszák, tudományos és pedagógiai kérdésekről társalogva.
Sajnálom, hogy nem mutathatom meg önnek a régi piarista épületet, a Grassalkovich-palotát kecses erkélyével, és a hozzácsatolt jellegtelen, de régi épülettömböket. Nélkülük a város egy kicsit foghíjjas most a Görög Templom és a belvárosi Plébánia Templom között. Valamikor ez volt a leginkább XVIII. századi sarok. Az ember várta, hogy a rácok a vontatóhajókkal egyszer mégis áttörik a villamos sáncait és kikötnek, úgy, mint régen, mikor a Dunaparton még Ürményi, a hétszemélynök áztatta a vízbe fájós lábait és diskurálgatott a bókoló Kazinczyval.
