Ujpest.
Ujpest.
Romantika szempontjából a várrom után mindjárt a kazánház következik. Ó a nagy gépek, ezek a tanulékony szörnyetegek! Hogyan kapkodnak ezer fényes karjukkal, csápjukkal, hogy ordítanak, hogy toporzékolnak, hogy dorombolnak elégedetten olykor, hogy okádják magukból a füstöt, az árut, az olajat. Hol kezdődik az élet, Uram? Nem százszor elevenebb egy nagy gép, mint egy idősebb asszony?
A szakmunkások szeme komoly, parancsoló. Ők idomítják ezeket a szörnyeket – ha nem vigyáznának, a gépek kirohannának a körutakra és felfalnák csenevész gazdáikat.
Tizenkettőkor megszólalnak a szirénák. A gyár előtti tér tarka és vidám, kissé falusias is. Tenniszcipős munkáslányok összefogózkodva sétálnak el a munkások előtt, akik felvillannak szalonnájukból. Mennyi szép van a munkáslányok közt és milyen titokzatosak! Az egyszerűség rettentő titkát őrzik, lelkük az atom, amelyet nem tudok szellemes szavakkal szétbombázni. Félek tőlük és vágyódó éjszakákon nagy, nemszép kezükre gondolok. A túlsó part… Buda a túlsó part, de az igazi túlsóság mégis Ujpest.
*
És most Isten vele, kedves kartárs. Látom, már az óráját nézi, haza kell mennie. Tiszta téli éjszaka van, Budapest felett fehéren izzanak közös ismerőseink, a csillagok. Ne felejtse el, hogy a Lant mellett egy kicsit balra kell térni és adja át üdvözletemet a Kis Medvének. Remélem, jó utazása lesz a világűrön keresztül. Isten Magával.
