Várkert.
Várkert.
Felmehetünk siklón is, bár fölösleges: minthogy mi gondolatban utazunk. A turultól nem kell megijedni, nem bántott még soha senkit. Komoly madár díszmagyarban, kissé előrehajlik, mint a tüzes parlamenti szónokok. Őrzi a várkertet. Mikor kicsi voltam, vasárnap délelőtt be lehetett menni a Várkertbe. Ilyenkor mindig meg voltam rendülve, úgy éreztem, a király lát vendégül bennünket, gyermekeit. Azután, az ország két szörnyű, apokaliptikus hónapjában, kiírták a kapura: Minden a miénk. Vagyis hogy semmi senkié. Nagy harmincad volt a város, ebek számára. De ez ma már mindegy. Az egyetlen jó az volt, hogy be lehetett menni a Várkertbe, a nap bármely szakában. Be is mentünk, ott is voltunk egész nap. Itt nem volt szociális termelés, a fák termeltek, szigorúan individuális alapon, nádori emlékű jóillatokat.
Ide vártam a Próféta eljövetelét. (Mondom, apokaliptikus idők voltak, és sokért nem adnám, hogy megéltem őket.) Úgy képzeltem, egyszercsak megindulunk lefelé, kéz a kézben, mint a gyermekek, lánc-lánc-eszterláncot énekelve, de ez a dal a megoldás dala lesz. Az erkélyeken állni fognak a nők és zokognak, frissen porolt szőnyegeket göngyölítve le, a Lánchíd oroszlánjai juhászkodva jönnek elénk, a pesti Dunapart egy nagy zenekar, a Parlament és a hajók maguktól nőnek kicsi zászlókat, a körutak felől telt tőgyű tehéncsordák közelednek, szarvuk közt felírás: Békesség az embereknek.
