HEGEDŰS LORÁNT: PETŐFI ÉS KOSSUTH
HEGEDŰS LORÁNT: PETŐFI ÉS KOSSUTH
Március! Ezernyoleszáznegyvennyolc! Tizenhárom híjján száz éve lesz, hogy «mint virággal a rét kebele» (Arany) csodálatos színpompában lebbent ki «a nagy magyar ugaron» (Széchenyi) a tehetségek kikelete, a szabadság lehelletétől. A nagy országépítők közül itt volt gróf Széchenyi István, mellette s szembe vele Kossuth Lajos, itt Deák Ferenc, báró Eötvös József s már az ifjú Andrássy Gyula is megjelent; itt volt Görgey Arthur, a nagy hadvezér. Az irodalomban Vörösmarty még dalolt s egyszerre énekeltek Petőfi, Arany, Tompa, és Jókai írta csodameséit. Mint minden renaissance ideje az emberiségnek, egyszerre öntötte a magyar föld a lángszíveket és lángelméket, annyira, hogy a kornak minden politikai surlódása és irodalmi küzködése csak akkor érthető, ha nem feledjük, hogy ily kis területen túl sok volt a tehetség s nemcsak magát, de egymást emésztette. Ma, hogy egy világháború rettenő vérválasztója után tekintünk vissza a magyar szabadság amaz idejére, vitathatatlnul megállapíthatjuk azt, amit az egész világ páratlan egyértelműséggel vall ma a földtekén, hogy e ragyogó nevek között kettő van, mely népszerűségének páratlan csillogásában messze túlragyogja valamennyit s a föld minden népénél hinti állandóan a magyar dicsőség fényét, ezek: Petőfi és Kossuth. A világháború után teljes ragyogásukban, sőt növekvő fénnyel maradt meg nevük az emberiség égboltozatán s ezért ne kételkedjék senki abban, hogy nem muló jelenségek ők, hanem oly állandó égitestek, mint a legnagyobbak, kik valaha a történelembe vagy az emberiség művészetébe belékerültek. Messze-messze elmarad minden hírességünk e két név mellett: Petőfi és Kossuth.
Ez a szerintem megdönthetetlen megfigyelés visz arra a vizsgálódásra, hogy mi lehet a legmélyebb oka e magyar költő és e magyar politikus összehasonlíthatatlan világhírének? Sőt kutató kérdésem tovább halad: a világot járt nagy szónok, Kossuth dicsőségsugarainak elemzéséből akarok rájutni arra a titokra, hogy mi az, ami az ő és Petőfi lényében e rendkívüli világelismerést és növekvő népszerűséget nekik és nekünk megszerezte? Igen, évek, sőt évtizedek alatt folytatott Kossuth-kutatásaim vezettek arra, hogy rájöjjek oly nyomra, mely nemcsak Kossuth, hanem egyuttal Petőfi Sándor világhírének a megfejtése, sőt, hogy szerénytelenül kimondjam, rám nézve a megfejtése annak is, hogy a művelt világ nagy közvéleménye, amely a mi kis hazánkon kívül elborítja a földtekét, mit tart maradandónak, érdekesnek és magyarnak a magyarság leghíresebb alakjaiban.
Fölösleges elmondanom azt, hogy ahhoz, hogy Kossuth Lajost és Petőfi Sándort a világhír átölelje, szükséges volt, hogy mindkettőnél rendkívül őstehetséggel legyen dolgunk. Bizonyítanom ezt nemcsak a magyar közönség előtt, de még a külföldön is fölösleges. Nem tartják ma már művelt olvasónak egyetlen világrészben sem, ki Petőfi Sándort nem ismeri el nagy lírikusnak s lassanként kialakul az a világközvélemény, hogy a Szeptember végén az egész emberiség egyik legnagyobb alkotása. De még kevésbé kell Kossuth Lajosról bizonyítékokat hoznom minderre, hiszen nemcsak Amerikában s Nagybritannia minden részén beszélt róla nekem mindenki, de róla énekelt a galiciai hucul pásztor, őt fonják legendába a bolgár kalugyerek, az írek tőle számítják szabadságmozgalmuk kezdetét és Clevelandban, Ohió államban azt tanítják az iskolában, hogy a néger rabszolgák fölszabadítása azért következett el, mert Kossuth Lajos szabadságszózatát hallották a yankee-k. Mindjárt hozzá kell tennünk azt is, hogy a tehetségük elismerésén kívül még egy más tulajdonságuk van, amely nekik a ragyogó érdeklődést biztosította s ez az, hogy nem igyekeztek utánzói lenni a külföld akkori tehetségeinek. Én elismerem, hogy az utolsó évtizedek magyar irodalmának rendkívüli érdeme az, hogy kiváló tehetségek divatos munkákat el tudnak helyezni az európai és amerikai piacokon. Ám itt a hangsúly a divaton van s ha a divat elmulik, elmulik velük maga a munka is. Ne feledjük el, hogy a nép, a tömeg nagy gyermek, ki játszik a maga játékszereivel s azokat megint eldobja. Ezért van az, hogy ma lehetetlenség hőskölteményt írni, mely Vörösmarty korában általános költői föladat volt s hogy az apáink által megcsodált francia divatú «pantomimiák» ma sehol sem találhatók s époly kevéssé találkozunk velünk, mint ahogy ma már nem esik a fejünkre az utcasarkokon a diaboló pörgettyűje, amellyel szintén divatból játszottak a gyerekek. Az ily művekkel lehet nemcsak valutát szerezni, de nevet az írónak és propagandát az országnak is, csak arra nem alkalmasak, hogy halhatatlanságot adjanak. Ezért azt az első pillanatra tetszetősnek látszó gondolatot, hogy a két nagy magyar lángész talán azért tudta meghódítani a világot, mert a világ környezetéhez alakult át, mint a valóval merőben ellentétest, teljesen el kell utasítanunk. Petőfinél egészen külső jelenség az, mely belső lényegét semmit sem érinti, hogy Béranger-tól átvette a refrain-t. Amint Kossuth legnagyobb szónoki remekművei, amelyeket Birmingham-ban vagy Glasgow-ban tartott s amelyek szégyenünkre soha magyarul meg nem jelentek, s ma sem olvassa őket a magyar közönség, tele vannak angol célzásokkal, amerikai beszédei pedig, amelyeket Emerson köszöntött, fordulataikban alkalmazkodnak az akkor forrongó yankee közvélemény kívánalmaihoz: de lényegük mindig valami egészen más maradt, tudniillik marad Kossuth.
Ha ez alapnézetemet az olvasó további bizonyításom alapjául elfogadja, amit remélek; akkor előkészítettem a talajt arra, hogy fölvessem a kérdést, mi hát az, ami ezt a két ragyogó magyar lángészt oly világhírre vitte, holott más tehetségeinkről, hiába hisszük máskép, a külföld eddig semmit sem tud és valószínű, hogy ezután is nagyon kevéssé fogják érdekelni. Arany és Deák egyaránt megakadtak a hon határainál, gróf Széchenyi Istvánról alig tud külföldi ember s a többi nagy írónkat nem érti meg. Itt valamely olyan eltérésnek kell lenni a tehetségek között, amelyet mi nem tudtunk fölfedezni, mert igen közel állnak hozzánk, de a külföld a maga megvilágításában máskép és máskép bánik el velük. Meg kell ismételnem, hogy éppen Kossuth világhírének az elemzése vezetett ennek az eltérésnek a fölismerésére. Kossuthban és Petőfiben oly közös vonások vannak, melyek ragyogó tehetségüket a külföld előtt, csodálttá tették, növekvő csodálatban tartják most is, holott más természetű költői tehetségeink vagy politikai nagyságaink alig-alig bírják ezt az érdeklődést magukra vonzani. Alig hiszem, hogy bármely sikeres propaganda az idegen országok milliónyi tömegét számítva, ezen a helyzeten változtasson s ezért minden okunk megvan arra, hogy a külföldi világítást rávetítve, színképelemzését szerezzük meg a két elismert gigásznak, Kossuth Lajosnak és Petőfi Sándornak.
Megfigyeléseim ott kezdődtek, hogy Kossuth Lajosnak töméntelen külföldi életrajzát átnézve, mindenütt, még a leghűvösebb angol és amerikai biografiákban is az első, amit kiemelnek, az ő «regényessége». Mac Carthy Justus Anglia Történetében e regényességet emeli ki személyében, «meglepően szép arcában és méltóságos megjelenésében» s el van ragadtatva «izzó, félig keleties szónoklatának megragadó erejű részletei által». Az Óceán túlsó partján pedig az amerikai Headley (The life of Kossuth, 1852) egyenest akként jellemzi, hogy «olyan, mint a holdvilág fénye, mely megviselt, de bevehetetlen várromra hull». A másik oldalon nemcsak Petőfi «regényessége» érdekli a külföldet, hanem a legnépszerűbb magyar regényírót, Jókai Mórt is ezen a címen ismeri meg a nyugat olvasóközönsége, mely azonban vele szemben már szűkebb körre szorítkozik, mint akár Kossuthal, akár Petőfivel, kiknek hírét általánosnak vehetjük. Ezen a nyomon közelíthetjük meg az összehasonlító irodalomtörténetnek azt a kérdését, hogy mi hát az, amit a nagy külföld különösen magyarnak tart az irodalmunkban és tehetségeinkben? Mert ne feledjük el, hogyha mi folyton csak azt állapítjuk meg, hogy a magyar irodalom «nemzeti irodalom», akkor semmivel sem jutottunk tovább az összehasonlításban, mert minden nemzet irodalma nemzeti irodalom az ő szempontjából és minket az téveszt meg, hogy a francia, angol vagy német irodalmak műveit internacionálisaknak látjuk azért, mert nemzetileg termettek ugyan, de kicsordultak határaikon. Amit Kossuthban és Petőfiben oly izgatóan érdekesnek tartott és ámul ma is a világ közvéleménye, ez szónoki, vagy lírai műveik álomszerűsége. Ne értessem félre. Minden költészet álmodás, mert Calderon helyesen mondja a költő szempontjából, hogy «az élet álom s az álom is csak álom csupán» – és soha semmiféle könyvtudós a költészet lényegének tökéletesebb meghatározását nem fogja adni, mint Arany János, ki így szól: «nem a való, de annak égi mása». Költő az, aki a szívén át megérzett földi világot át tudja álmodni az égbe. Most már, ha ez az álomszerűség minden költészetben benne van, a külföld szeméből nézve a magyar szónoklatban és a magyar költészetben nemcsak fokozottabb az álomjelleg, hanem oly helyeket is elfoglal, amelyeket másutt az irodalmi művekben a reális megfigyelés kell, hogy kitöltsön. Kossuth nagy emigrációs politikai terveit összehasonlítva az akkori nagy politikusok, Cavour és Bismarck elgondolásaival, arra kell rájönnünk, amit a külföld észrevett, hogy rendkívüli érdekességüket az adja meg hogy olyanok, mint a lepkeszárnyakból összeállított képek, vagy azok a festmények, amelyeket keleti mesterek pókhálókra vetítettek. Ha pedig az irodalomnál maradunk és akár Petőfi János vitéz-ét vagy pusztai dalait, akár Jókai regényeit letesszük a külföld mestereinek hasonló tökélyű mesterművei mellé, azt kell mondanunk, hogy míg például Thakeray, Dickens és Balzac regényeiben az alakok elgondolása époly életből merített, mint a magyar falu képeiből szedett Petőfi-érzelmek és Jókai-jellemek, addig a külföldi íróknál a háttér mindig a földre van állítva, míg a magyar költőnél önkéntelen úgy érzi magát, ki először olvassa költészetük termékeit, mint az az utazó, ki megáll a hortobágyi Nagyhidon és azt látja, hogy a láthatár szélén fölemelkedik a kútágas és a gulya, mert mögöttük megjelenik a délibáb. A magyar szónoklatnak és költészetnek magyar jellege tehát elsősorban az álomszerű regényesség fokozott mértékében jelentkezik. Van-e ennek ellenbizonyítéka? Hogyne volna. Itt van egy rendkívüli tehetségű klasszikus regényíró, báró Kemény Zsigmond, akiből teljesen hiányzik ez az álomszerűség s ennélfogva egyetlen egy olvasója sincs külföldön, nálunk is jóval szűkebb körű közönség ismeri, azért, mert nem regénynek, hanem regény formájába öltöztetett drámának fogja föl remekműveit.
Miután elég merész voltam arra, hogy megállapítsam Kossuth vizsgálatából reá nézve és Petőfire nézve azt, hogy világhírnevük ragyogásában a színképelemzés magyar jellegnek az álomszerű regényességet mutatja, itt nem lehet megállnunk. Úgy mint csillagászok a világür távolában lévő égitestek fényét felbontják, hogy megállapítsák, mily elemek vannak meg vagy hiányoznak ama planétákon, úgy majdnem száz év történelmi távolából hull reánk Kossuthnak és Petőfinek világfénye s nekünk kötelességünk, hogy ezt a színképelemzést mindnyájunk érdekében tovább folytassuk. Meglepő módon jutottam el egy második fölismeréshez, amely első pillanatban megdöbbentett, később azonban teljes és megdönthetetlen bizonyosságnak bizonyult. Kossuth-kutatásomban föl kellett vetnem azt a kérdést; hogy mi volt Kossuth 1848-iki nagy szabadságsikerének az óriási titka, hogyan sikerült neki evvel a mindig arisztokratikusan gondolkozó magyar nemzettel és különösen az uralmon volt magyar arisztokráciával és nemességgel elfogadtatni ama szabadságreformokat, amelyeknek kezdete és vége a nemesség adómentességének megtörése, tehát a közteherviselés körösztülvitele volt. E kutatásaimnak csak végső eredményét akarom ideírni s ez az, hogy Kossuth Lajos a nagy lázadónak, gróf Széchenyi Istvánnak e népfölszabadító eszméjét s evvel a magyar faj első és egyetlen igazi belső forradalmát azért tudta körösztülvinni, mert Béccsel dacolt e reformok által: Széchenyi István annál több sikertelenséget aratott ugyanezen reformok megpróbálásában, mennél inkább azt hangoztatta, hogy a bécsi kormány is akarja azokat. Csak mikor Kossuth a nemzettel azt érttette meg, hogy nem akarja Bécs a jobbágyok fölszabadítását, akkor fütötte át a nemzetet az a lelkesedés, mely a nemesség ellenállását elolvasztotta. Ezért Kossuth politikája itthon is és az emigrációban is a magyar dac politikája volt. Petőfi Sándor pedig a magyar dacnak volt a költője. Ebben a tekintetben teljesen kossuthi lélek. Ezért minden külföldi előtt Petőfiben is ez a dac hat elsőben és ebből a külföldi a nézőpontból értjük meg most már azt, amire itthon alig tudtunk magyarázatot találni, hogy Petőfi a maga lírai érzelmeiből kiindulva, miért érezte úgy, hogy «az ország leggyűlöltebb embere vagyok». Nyugodtan állíthatom tehát, hogy Kossuth és Petőfi világnagyságában különleges és feledhetetlen magyar vonás gyanánt a művelt nemzetek közvéleménye a magyar dacot ismerte föl és tartotta jellemzőnek. Kossuth Lajosról, kinek egész politikája mindvégig ezt a dacot harsogta, három világrészben, azt hiszem, ezt a józan magyar közönség előtt tovább bizonyítanom fölösleges. De hogy nem túlzok, mikor a magyar költő világhírét kutatva, a külföld szempontjából Petőfiben is a dac jellemvonását emelem ki, erre is van igen egyszerű és eltagadhatatlan bizonyíték, amelyet a mi korunk adott. Petőfi Sándor után egyetlen magyar lírikus az, akit a messze külföld ismer, sőt talán jobban ismer, mint saját hazája s ez Ady Endre. Hogy ez mennyire így van, annak bizonyítéka, hogy Samoa szigetéről kaptam hirlapot, mely Ady Endre költészetét dicsőiti, egy afrikai telepről, Tetuánból küldenek be Ady-műsort s midőn multkor egy egyetemi tanár barátom kis francia városban egy magyar bank hitellevelével akart frankot fölvenni, a francia bank főnöke behivatta magához és azt kérdezte tőle, hogy: éle-e még a magyar nagy költő, Ady Endre? Most már az újabban folyton szaporodó Ady-irodalom ennek a magyar lírikusnak a jellegét is miben találja meg? Hallatlan dacában. «A magyar dac» költőjének nevezte őt Babits Mihály, midőn első bírálatát írta róla s most Schöpflin Aladár írótársunk kitünő Ady Endre könyve jellemző módon attól az időtől számítja Ady lírai eredetiségét, mikor a «bár» megjelenik először verseiben s azután folyton azt harsogja, hogy: «az azértist éled már megint» (Ady) s egész életén át, egész költészetében tombolva szól a dac; mert «és mi csak csatázunk vadul: én s a disznófejű nagyúr». Rám nézve mindezekből az a bizonyosság következett, hogy Kossuth és Petőfi magyar világhírében az álomszerűség mellett a második főelem a magyar dacnak páratlan megszólalása.
A két ragyogó, pompázó csillag színképvegyelemzése azonban evvel nem ért véget. Még van egy harmadik, még csodálatosabb s még feledhetetlenebb elem, melyet fölöttünk ragyogó csillagsugarainkból köznapi lelkünk prizma-vizsgálódásában is észre kell vennünk. Midőn Kossuth Lajosnak a turini állami levéltárban eddig megfejtetlenül tartogatott titkos iratait a mi Országos Levéltárunkban rejtőzött jelkulcsos könyv segélyével megfejtettem, az ő 1850-iki első európai összeesküvésének okmányaira akadtam, amelyekből hivatalosan csengett ki az a vallomás, hogy ő «minden nép szabadságáért küzdött». Különösen hozzáteszi, hogy nem csak a magyaréért, hanem a többi, esetleg a szláv népek szabadságáért is. A szabadság fogalomnak ez a kicsordulása az ország határán túl szó szerint benne van Petőfi Sándorban. Ő azt énekli Egy gondolat bánt engemet kezdetű megrázó látomásában, hogy «majd ha minden rabszolganép jármát megunva sikra lép», akkor essék el ő a harc mezején, hol «a hősöket egy közös sirnak adják, kik érted haltak, szent világszabadság!» Nem azt teszi ez, hogy akár Kossuth, akár Petőfi türtek volna oly szláv vagy bármely más idegen szabadságot, mely a magyart elpusztítja, hanem azt, hogy a magyar faj erejét a szabadságban látták, annyira, hogy ezt a szabadságerőt képesnek tartották arra, hogy a világot meghódítsa. A szabadság tüze világraszóló módon lángol Kossuthból és Petőfiből egyaránt. Ez világhírük igazi titka és lelkük igazi lényege. Ebben van azonban magyarságuk is, mert a magyar történelem tíz százados ködéből csak azok a korszakok emelkednek ki a világesemények távlatában, amelyekben fajunk hű maradt a szabadság eszméjéhez és csak azok maradtak a nemzet lelkesítő eszményei, kik egyuttal szabadsághősök voltak.
Ennek a megfigyelésnek rendkívüli fontossága van a mai időkre és a mai magyar irodalomra. A nemzet ma történelem nélküli időket él át és az egész emberiség lelki lehanyatlásában szenvedi azt a rettentő vérvesztést, amelyet az embertörténet legnagyobb szerencsétlensége, a világháború a mi és gyermekeink szerencsétlen nemzedékére zúdított. Minden valószínűség szerint azt kell tehát mondanom, hogy ez a korszakunk sötétben fog maradni a későbbi krónikák megvilágításában és az ujságokat megtöltő nevek legföllebb többnyire confetti papírszeletekként fognak széthullani, de nem tudnak odatapadni a történet boltozatára. Nekünk magyar íróknak és költőknek, akik a magyar szó hatalmánál fogva úgyszólván egyetlen összekötői vagyunk ma a politikailag széttagolt magyarságnak, meg kell szoknunk azt a kegyetlen gondolatot, hogy nevünk nem fog fönnmaradni, hogy műveinkre nemsokára, mihelyt behunytuk szemünket, a feledés vár. A magyar író és költő történeti hivatása és halhatatlansága ma másban van. A mi névtelen lehelletünkkel kell élesztenünk azt a zord időkben itt pislákoló kis mécsest, amelyet a nagy ősök, politikusok és költők a szabadság lángja gyanánt hagytak reánk. És mind az ősök között leginkább és feledhetetlenül Petőfi Sándor és Kossuth Lajos hagyatéka ez. Nevünket, hírünket, írótársainkkal szemben való viselkedésünket, mind alá kell rendelni annak az egyetlen mély tudatnak, hogy a magyar fajra csak addig van szükség Európában, ameddig nem lesz hűtlen a szabadság lángjához. Bármily gyönge is lehelletünk nekünk, íróknak és költőknek, széttagolt és vérző nemzet gyermekeinek, egy sorssujtotta nemzedéknek minden kis lehelletét a zord éjszakában arra, csak arra szabad használnunk, hogy a szabadság kis mécsesét égve tudjuk tartani és átadni szerencsésebb nemzedékeknek addig, míg az ismét lobogó fáklyává változhatik, azzá a fáklyává, amely ott égett Petőfi Sándor és Kossuth Lajos világraszóló lánglelkében.
Írótársak és költők, nagyobb felelősséget még nem viselt irodalmi nemzedék, mint mi. Ha rajtunk erőt vesznek a szabadságellenes áradatok, akkor elfujtuk azt a mécsest, amely a magyarság egész európai történetében melegítette és élesztette a nemzetet. Máskor is voltak zord idők és elmultak, mert ez a láng megmaradt. A mécs még ég, lángja még lobog s körötte járnak a magyar éjszakában Petőfi és Kossuth. Mert
«lement a nap, de csillagok
nem jöttenek, sötét az ég.
Közel s távolban semmi fény nincs,
csak mécsvilágom s honszerelmem ég»
nem jöttenek, sötét az ég.
Közel s távolban semmi fény nincs,
csak mécsvilágom s honszerelmem ég»
énekelte Petőfi Sándor «A hazáról.» Ő kérdi: «Mécsemnek lángja mért lobog? Mitől lobog? Mi lengeti?» És mi vele folytathatjuk a verset «ti lengtek itten mécsem körül ti, népem ősei!» Petőfi és Kossuth lengik körül a szabadságnak azt a kis mécsesét, amelyet minden mást féretéve és minden káros divatot elvetve, a magyar költőknek kell ápolniok. Ha ezt meg tudják tenni és névtelen lehelletüket a szabadság-mécs élesztésére szánják, akkor, de csak akkor egyszer újra kiderül a láthatár, Kossuth és Petőfi csillaga a nagy magyar rónaság fölött tündöklő fénnyel újra megjelen, szikrázik a tejút és Csaba királyfi útján, fujó paripákon holtukból is fölkelt magyar vitézek száguldnak új magyar diadalra!
